Víz fakad a pusztaságban

Marie-Elisabeth nővér, a pécsi-magyarszéki Mindenszentek Kármel egyik meghatározó perjelnője gyermekkori barátnőjének, Marie-Véronique Walckenaer-Danjoy visszaemlékezése
  
Elisabeth az 1962-1963. tanév elején érkezett a Marmoutier-i Sacré-Coeur-be, a gimnáziumba. Bentlakó lett, mivel a családja Marokkóban maradt. A hétvégéket lengyel rokonainál töltötte Montrésor-ban. Egy kicsit gyökértelennek és visszahúzódónak látszott, ami természetes egy „jövevény” esetében, aki távol kerül az övéitől, és egy konviktusban köt ki, ahol a többségünk már évek óta ismerte egymást. Később megtudtam, hogy egészségi problémái is voltak. Nem azonnal kötöttünk barátságot. De anélkül, hogy tudtuk volna, egy olyan meghatározó esemény részeseivé lettünk mindketten, amely aztán mély barátságunk elindítójává lett. Így kezdődött meg köztünk az a folyamatos párbeszéd, amely egészen 1999. április 18-ig tartott, amikor ő egyesült Avval, akit „Jegyesének” hívott.
  
A Sacré-Coeur-ben minden évben három napos lelkigyakorlatot tartottunk teljes csöndben. Az esetek többségében egy jezsuita atya tartotta az elmélkedéseket. Második évünkben Chobillon atya prédikált nekünk. Ennek a lelkigyakorlatnak során Elisabeth számos metafizikai kérdést tett föl az ő „damaszkuszi útján”. 1966. október 29-én kelt levelében ezt írta: Négy éve annak, hogy körülbelül öt évig tartó kételkedés után, megkaptam a hit kegyelmét Chobillon atya lelkigyakorlatán. Ebben az időben világosodott meg előtte szerzetesi hivatása is – de erről csak néhány évvel később értesültem.
  
Az 1963-64-es évben mindketten beléptünk a Páli Szent Vince Társulatba. Minden szerdán együtt látogattunk meg egy idős, beteg hölgyet, Antoinette kisasszonyt. Gyalog mentünk végig a Loire partján a Saint Radegonde-tól egészen a „kőhídig”, és közben beszélgettünk mindarról, ami a szívünket betöltötte, főként erről a lelkigyakorlatról, és arról, hogy mit adott egyikünknek és másikunknak. Közös sétáink konkrét közös lelki úttá is váltak: mély és életre szóló barátságot kötöttünk.
  
A Marmoutier-ban együtt töltött évek alatt mindkettőnknek volt lelki „kísérője”: Lorthiois anya, az osztályfőnöknő, aki kivételes képességű nevelő volt, s akire mindketten bátran támaszkodhattunk akkor is, amikor már magasabb tanulmányainkat folytattuk, immár a saját életutunkon. Ez a szerzetesnővér mindmáig igen mélyen őrzi Elisabeth emlékét. Ezt írta nekem róla egy levélben: Kristályból és tűzből volt összegyúrva. A kristály törékenységét, áttetszőségét, tisztaságát és a tűz visszafogott szenvedélyét hordozta. Ez a tűz amennyire fel tudta melegíteni a környezetét, annyira fájdalmasan égethette őt magát (Róma, 2006. április 17.).
  
Együtt léptünk az érettségiző osztályba 1964-ben. Csodálatos tanulmányi vezetőnk, Thouvenin anya volt a végzősök felelőse. Elhatározta, hogy osztályunk tanulóival karácsony ünnepére eljátszatja Paul Claudel Angyali üdvözlet című drámáját, az első harmadév végén, decemberben. Elisabeth lett Violaine, a fiatal lány, én pedig Mara, a „fekete szajkó”. (Violaine szerepe kifejezetten Elisabeth számára való.Violaine ugyanis a darabban „megváltó személyiség”.) Ez a fiatal lány együttérzésből megkapja a leprát Pierre de Craotól, aki pedig csodálatosan meggyógyul. Violaine, már a leprától betegen, karácsony éjszakáján feltámasztja Mara kislányát, Aubaine-t. És csak manapság, amikor Elisabeth élete beteljesedett a Szeretetben, értem meg egészen, hogy mit jelent az a szerep, amelyet Elisabeth akkor „játszott”, és mennyire egybeesik élethivatásával. Tanulmányi vezetőnk sejtése, vagy csodálatos ihletése lehetett? Talán. Mindenesetre az, amit akkoriban nem értettem még, mára megvilágítja számomra Elisabeth életét. Ő mindig „Violaine” volt. Egy 1966. október 29-én kelt levélben azt írta nekem, Claudelt idézve: Ne sírj, Mara! Most Violaine beszél hozzád. Violaine, aki távol van ugyan, de szívében közel van hozzád és hordoz téged. (...) Megyek lefeküdni, és az ágy lábánál folytatom imámat. Beléhelyezem magam Istenem jelentétébe. Kérem Tőle a bocsánatát,  Marám számára pedig az Ő erejét és segítségét. Mindannyiunkban ott él egy Mara és egy Violaine.
  
1964-ben, a karácsonyi szünidőben, Elisabeth szerencsétlenül elesett, és koponyatörést szenvedett. Átmenetileg félbe kellett szakítania tanulmányait, és így elváltunk egymástól. 1965-1966-ban Elisabeth újra kezdte a gimnázium utolsó évét Marmoutier-ben, miközben én Sainte Marie de Neuilly-ben készültem a klasszikus irodalom propedeutikai évre. Gyakran írtunk egymásnak, s ha csak lehetőség mutatkozott, mindent megtettünk azért, hogy találkozzunk. Egy ilyen együttlét alkalmával, 1968 őszén avatott be a vágyába, hogy egészen Istennek akar élni, szerzetes szeretne lenni. Megdöbbentem, de elfogadtam a választását. Később, 1966-tól 1970-ig Elisabeth Nancy-ban tanult, ahol irodalmi és filozófiai licenciátust szerzett. Én Nanterre-ben folytattam a tanulmányaimat, egészen a diplomáig. Leveleiben így hívott: „húgom Krisztusban”. Együtt lettünk Mária Gyermekei Társulat tagjai 1967 tavaszán – Elisabeth erre nagyon vágyott.

Ez nem te vagy, hanem ’a Krisztus’. Ő maga, személyesen az, aki szenved benned (...) Ő az, aki belépett ebbe a belső szenvedésbe, Ő az, aki már nem bírja, aki elgyöngül, aki kéri az Atyát, hogy vegye el tőle kelyhét. Benned folytatódik a szenvedés misztériuma, amelyet megváltó szenvedéssé kell tennünk a magunk, és a többiek számára. Gondolj E.-re, akinek szüksége van rá, hogy felajánld érte, és annyi más embernek szüksége van ránk, a mi keresztünkre, hogy üdvösségre jussanak, hogy Istennél legyenek, ... Te mindezt tudod – és én is tudom – de se te, sem én nem váltjuk át gyakorlattá. Mivel nagyon sokat kaptunk lelkiekben, felelősek vagyunk – végtelenül felelősek vagyunk mások és Isten előtt („mit tettél másokért?” – ez alapján ítélnek majd meg minket.) Felelősek vagyunk a lelkiéletünkért, az Isten szeretetéért vállalt szeretetünkért – ott rejlik az ember szabadsága. Az ember növekedhet, vagy összetöpörödhet, gazdagodhat, vagy engedi elhalni azt, amit kapott – de ezért felelősek leszünk Isten előtt (1966. október 29.).
  
Csak csináld egyszerűen, amit kell. Ne pazarold el az idődet az aggódásra. A múlt elmúlt, a jövő szinte soha nem úgy történik, mint ahogy szeretnénk… Ilyen körülmények között a legjobb, ha azt csináljuk egészen jól, amit a jelen pillanat követel tőlünk, és bízunk a jövőben (1967. szeptember 11.).
  
Különös lelkigyakorlatom volt La Roche d’Or-ban. Témája: Szűz Mária, Isten Anyja és az emberek Anyja… Callerand atya beszélt az elején Istenről és a teremtésről, utána Mária helyéről a teremtésben, Isten tervében… Bemutatta, hogy Mária pótolhatatlan szerepet tölt be annak életében, aki egyesülni akar Krisztussal, s hogy minden Mária által történik. Sokkal könnyebb a lelki élet, ha Máriával, Mária által, Máriáért tevékenykedünk, gondolkozunk, örülünk, szenvedünk, imádkozunk. Az üdvözítő Jézus Mária által jött hozzánk, Jézushoz csak Mária által mehetünk, Jézussal csak Mária által egyesülünk. Jézus meghagyta nekünk, hogy ne féljünk buzgón fohászkodni Máriához. Mária állandóan hív minket. Észrevétlenül háttérbe vonul, hirtelen eltűnik…, és helyette megjelenik Krisztus… Ha Máriához ragaszkodunk, elkerülhetetlenül Krisztushoz vezet minket, mivel egyesült Vele... Callerand atya alaposan megmagyarázta a Máriára vonatkozó evangéliumi szakaszokat, valamint a Jézus szenvedéséről szóló szövegeket, hiszen Mária akkor szinte állandóan jelen volt.
…Fogadd el egészen mindazt, amit Isten ad neked nap mint nap, a kegyelmeket, az örömöt, a keresztet – fogadd a Teremtőtől… te kis teremtmény! Tedd Mária kezébe. És ő mindent a legjobb módon a javunkra tesz, Fia dicsőségére… Boldog évet kívánok neked, minden bizonytalansága ellenére... Ez alkalmat ad neked arra, hogy bebizonyítsd az Úr iránti bizalmadat (1967. október 5.).
  
Képzeld el, Isten tekintete előtt, a lélekben lakozó Krisztus tekintete előtt, milyen égető, milyen szívet tépő lehet a végtelen Szeretet fájdalma, amikor szemben áll a rosszal való tudatos vagy öntudatlan kiegyezésünkkel. Mindaz, ami szétválaszt, ami homályossá teszi a hitet, ami nyugtalanít, ami fáj, semmi más, mint a gonosz műve. Nem tudjuk elkerülni ezt a valóságot, bele kell merülni, hogy Krisztussal győzzünk felette, szenvedése és feltámadása által. Jézus szenvedésében érhető tetten leginkább ez a rettenetes, fájdalmas szembenállás a szerető Krisztus, a jóságos Krisztus és a gonosz, a megosztás, a rossz között… Jézus szenvedésében mutatkozik meg legvilágosabban mindenható Istenként. Mert Isten mindenhatósága azonos a végtelen Szeretettel, a végtelen Gyengédséggel, a végtelen Irgalmassággal… Ezzel a Szeretettel aratott Jézus győzelmet a gonosz felett… Tehetetlen, megalázott emberi roncs volt szenvedése alatt. A gonosszal szemben csak ez a Szeretet, ez a teljes Szeretet maradt az övé. Mindennapi szenvedéseidben kérd Krisztust, töltsön el téged ezzel a gonoszt legyőző Szeretettel. Tanítson téged ez a Szeretet arra, hogy gyűlöld a rosszat, a bűnt a többiekben és önmagadban is. Kérd Jézust, mutassa meg neked, hol van a rossz, kérd Őt arra, hogy soha ne adj alkalmat a rossznak, és főként kérd őt arra, hogy mindig szeretettel, szelídséggel és irgalommal válaszolhass a rosszra. Isten szeretetével, szelídségével, irgalmával. Ha nincsenek ezek benned, annál jobb, mert Jézus majd neked adja. De a Szeretet nem tolakodó. Ha nem kérsz állandóan, nap mint nap, Jézus nem tud meghallgatni. Kérnünk kell Jézustól, hogy töltsön el bennünket szeretetével és megbocsátásával…(1967. október 17.)
  
Közeledik a nagyhét. Annyira rosszul készültem… Mindig kísért a gondolat, hogy abbahagyjak mindent, de ez a kedvező idő, hogy kitartsunk. A nagyböjthöz hozzátapadt az a hamis elképzelés, miszerint a minősége a megtett erőfeszítéseinktől, kisebb-nagyobb érdemeinktől függ. Bízni és hinni kell, hogy az Úr nem haragszik rám, hogy Ő rendíthetetlenül szeret engem… (1971. április 7.)
  
Ami kirajzolódik ennek a fiatal, egyetemista lánynak a leveleiben, azt aztán élete folytatása megerősítette. Elisabeth a mindennapjairól beszélt, egyszerű dolgokról, a családjáról, barátairól, de mindarról is, ami szenvedélyesen érdekelte. Természetesen beszámolt a munkájáról is, de látszik, hogy nem ebben állt életének a lényege. A munka nem tölti be az embert. Engem még kevésbé, mint másokat (1970. január 13.). Annyi minden más érdekelte! Minden! Meg akarta ismerni a csillagokat, a fák nevét, írt az olvasmányairól, a moziról, a festészetről, és főleg a zenéről. Tagja volt az egyetemi énekkarnak, és énekórákat vett. Ebből aztán később jóbarátok egy csoportja alakult ki, mivel Elisabethnek nagy érzéke volt a barátsághoz. De nagyon érzékenyen érintette az is, ha törés keletkezett a kapcsolatokban, és megsebezte, ha elhanyagolták, vagy nem ápolták a barátságot, vagy nem tulajdonítottak neki olyan fontosságot, mint ő. Aktívan bekapcsolódott az egyetemen szervezett keresztény ifjúsági csoportba is. Megbízták egy kiscsoport vezetésével. Rendszeresen találkoztak, együtt imádkoztak, és olvasták az evangéliumot. Az egyetemi énekkarral 1968-ban koncerteztek Izraelben és Törökországban is, ahol a török rendőrség a franciaországi zavargások miatt gyanakodva méregette őket, és a biztonság kedvéért huszonnégy órára börtönbe csukta az egész kórust.
  
Ami rendszeresen visszatér írásaiban, az életének lényege: kitartóan törekszik a valódi lelkiéletre, „harcol az angyallal”, küszködik a mindennapi imádság nehézségeivel, átél magasságokat és mélységeket, megvilágosításokban részesül, de megszenvedi, hogy még nem ért célba.


Olyan különös, hogy ez a lelkigyakorlat érdemtelenül, ok nélkül, és úgy látszik tartósan egy végtelenül mély békét adott nekem. Soha nem tapasztaltam ezt ezelőtt.
Előízt kaptam a bennem levő Szentháromság életéből, annak a Szeretetnek az előízét, melyet az Atya érez irántunk. Kimondhatatlan, milyen óriási, milyen végtelen nagy ennek a Szeretetnek a legkisebb porcikája is. Rájöttem, hogy ha Istenben és Istenből akarok élni, a legjobb, mindig a legjobb Máriától megkérdezni, hogy mi a véleménye. Így tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét és akaratát szelíden, valódi békében. Ez egyértelművé vált számomra. De továbbra is keményen küzdöttem, és kétségbeesve bezárkóztam. Most megértettem. – Ez olyan egyszerű... Mária jelen van anyai gondoskodásával, hathatósan, és nagyon diszkréten vezet. Nagyon figyelmesen kell fülelnünk, hogy meghalljuk, felfogjuk, mit súg. Különös... Mindennapi kis erőfeszítéseinket Máriával tesszük, és törekvéseink biztosan, de észrevétlenül Istenhez kerülnek. Mária félreáll, és Isten jelenvaló lesz. Mária ötlettára kimeríthetetlen. Mária emlékszik Istenre, azaz emlékszik a hűségre. Mindig, mindenre válaszol, amit az ember kér tőle, lehet, hogy gyorsabban vagy lassabban, mint gondoltuk volna, de mindenképpen és mindig jobban, mint gondoltuk volna. Állandóan, szünet nélkül faggatom őt…(Luxemburg, 1969. szeptember 20.)
  
Az egyetemi évek vége felé egyik levelében arról írt, hogy beleunt már a diákéletbe, mely bár sok szempontból kiváltságos időszak, mégis ürességgel és mesterkéltséggel van kibélelve. Máshogy kell a munkához állnom. Úgy, ahogy azt Isten számomra kiválasztotta és felkínálta. Ez hálaadással tölt el, ugyanakkor mérhetetlen félelemmel is (1970. január 13.).

Ugyanez év májusában írt levelében a Megváltás misztériumán gondolkodik.
  
Kedves Marie-Veronique!

Hálásan köszönöm hosszú leveledet, melyet vártam, és örömmel vettem, s többször is elolvastam. ... Olyan boldog voltam a leveled tartalma miatt. Igyekeztem erősen figyelni arra, amit írtál. ... Mindaz, sokat segít nekem a mindennapi életemmel kapcsolatban, hidd el. Értem, amit szenvedésed mély értelméről, a Megváltásról, a szabadon fogadott keresztről mondasz, amely megjelenik életünkben, ha valakit Istennek kell adnunk. ... Különös, Veled párhuzamosan, de más módon, újra felfedezem mostanában a Megváltás misztériumát. Imádkozom érted, és hálát adok Máriának, a legszentebb Szűzanyának, aki olyan mélyre vezetett a Szeretetbe, megfeszített Fia misztériumának a megértésébe. Mária mindig tudja, mire van szükségünk ebben a pillanatban. ... Egyre világosabban látom Mária fontos helyét, amelyet elfoglal az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek életében; látom, hogy megkönnyíti a kapcsolatokat Isten és szeretett gyermekei között, mivel Isten erre hívta őt. Látom, hogy Mária a közvetítő szerepében marad, azaz úgy viselkedik, mint ’egy olyan személy, aki másvalakihez vezet’. Ritkán fogjuk föl, hogy Ő mindennek a forrásánál van. ...
A Megváltás? Ebben a perspektívában fedeztem fel Isten hívását Marmoutier-ban. Azonnal oda kellett adnom magamat Istennek, hogy kegyelme által Ő működjön bennem, hogy képes legyek Fia keresztjét vinni, elkötelezve magam Megváltó Szenvedésében, és így Vele visszavezetni az embereket a szeretet felé, az üdvösség felé. ... Kényelmesen éltem, holott arra kellett volna törekednem, hogy Istennel egyesüljek, magamat egészen odaadva, s ehelyett elfojtottam magamban, s ez most is így van. Ennek a puszta gondolata is fáj, mivel tudom, hogy szüksége van mindnyájunkra azért, hogy Magához vonzza azokat, akikre végtelenül vágyódik, azokat, akik az ő szeme előtt lépésről lépésre tönkremennek. ... Olyan nagy öröm van a mennyben, ha megtalálnak egy elveszett bárányt. ... Isten öröme és kifürkészhetetlen titka ez, és annak az öröme is, aki újra helyet talál Isten karjaiban! ... Borzasztó lehet ilyen lelkiismeretlenségben, közömbösségben élni, mikor Isten így hív minket, és amikor válaszunkból súlyos következmények adódhatnak. Nyomorúságunkban pedig nem lenne jó egyre mélyebbre süllyednünk. Boldog vagyok, mert megértettem ezeket, bár csak tökéletlenül, csak részben. Tudom, hogy ez Mária műve, Mária, akinek elköteleztük magunkat, mint gyermekei. Mária állandóan figyel ránk, és várja kérésünket, hogy azután azonnal nekünk adhassa mindazt, amit Isten készít számunkra. Máriának kell segítenie nekem abban, hogy elfogadjam a tényeket, és mindennek ellenére Istenhez menjek, a nulláról indulva. ... Nagyon nehéz, hogy ne adjam fel az első pillanatban, a múlton merengve, és újra induljak, azzal a bizalommal, hogy még nem késő. ... Képtelennek érzem magam erre, de soha nem hiábavaló a segítségkérésünk. Elég egyszerű szeretnék lenni ahhoz, hogy azt kérjem tőle, adjon nekem mindent, mert nincs meg az az erőm, amellyel el tudom kötelezni magamat Istennek.
Tudom, hogy Isten kegyelme nem csak egy kiválasztott személyre száll, hanem másokra is. ... Ez a szentek közössége, véleményem szerint fantasztikus. Istenem, add nekem, hogy mindig újra tudjak kezdeni, ismétlődő kudarcaim ellenére, mindig újra indulni, ha most nem is sikerült.
Felfedeztem a Keresztnek egy új aspektusát: Krisztus elhagyatottságát. Mindazok, akikért a világba jött, otthagyták Őt; de egy sokkal rettenetesebb elhagyatottság teszi próbára: Atyja is elhagyta Őt. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ha megpróbáljuk elképzelni a Szentháromság személyeit összekötő szeretetet, ez szinte érthetetlen, - szellemileg, teológiailag és ontologikusan egyaránt! Nem találok megfelelő szavakat. Létezik egy pillanatnyi, ugyanakkor most is jelenlévő fátyol, szakadás, elhagyatottság az Atya és a Fiú között.
Szeptemberben belépek a Sacré-Coeur nővérekhez, következésképpen el kell szakadnom eddigi életemtől. Ezek az elszakadások Krisztus iránti elkötelezettségemet fejezik ki – a Kereszt erejében. Ez segít nekem, hogy Istenben és Istenért vállaljam a lemondásokat, legyenek azok akár külső jellegűek (Nancy, 1970. május 3.).

Elisabeth a következő nyáron elhívott La Roche d’Or-ba, egy Szent Pálról szóló lelkigyakorlatra Callerand atyával, 1970. július 6-tól 12-ig, közvetlenül azután, hogy csaknem egy hetet együtt töltöttünk el Taizében. Barátságunk fontos ideje volt ez ... elsősorban azért, mert ekkor készült a kolostorba lépésre, ez év szeptemberében. Ezt a lelkigyakorlatot mintha a félelmek éjszakájában töltötte volna. Anélkül, hogy pontosan tudtam volna miért, Elisabeth zokogott. Zárkózott természetű lévén, inkább levelekben öntötte ki szívét. A beszélgetésekben minden helyet átengedett a másiknak, néha túlságosan is. 1970. március 10-én írt levelében sejtet valamit ebből a belső harcból, a nehézségekből és a vágyaiból.

Szeptemberben tehát belépek a Sacré-Coeur-be – bárhogy végződjenek is a júniusi vizsgáim. Már tulajdonképpen alig várom, hogy tanítsak, és így véget vessek a diákéletnek. Sürgető a vágy bennem, hogy egészen átadjam magam Istennek ... bizonyára erre kellene alkalmassá válnom mostantól fogva, és mégis ... Tudod, egyáltalán nem úgy festek, mint aki ’kolostorba lép’. Ebben az évben is úgy élek, mint az előzőekben, együtt a többiekkel, a munkámban. Szóval – föl se fogom az egészet! Igen, a lelkiállapotom elég gyatra – mások számára megmarad a mosoly, belül azonban nagyon kicsiny, nagyon szegény vagyok. És mint a fásultság mindegyik szakaszában, az imádság megritkul és megnehezül, a munka nem motivál (ez a legkevesebb, amit mondani lehet!), a levertség hatalmába kerít, minden szinten és minden fokon.”

Ez az év valóban nehéz volt. A tanítványokkal viszont jól szót ért. Annak alapján, amit mondanak nekem, elhiszem, hogy van adottságom a tanításhoz, a sokféle aggodalom ellenére, ami még az év végén is eltölt. (...) A tanítás kiváltságos eszköz ahhoz, hogy megismertessük és megszerettessük Krisztust, mivel a gyermekekbe belevésődik az, amit tanulnak, főleg abban az életkorban, amikor még fogékonyak.
A jelöltek csoportjának felelőse - akire Elisabethet is kísérte hivatásában - megbetegedett az iskolaév elején, és egy másik nővér vette át feladatkörét. Ő azonban nem tudott megérteni, és egyáltalán nem tudott segíteni a lelki utamon. Ezen az igen fontos és döntő ponton tehát sajnos, nagyon egyedül maradtam és nagyon szegényen, mivel csupán magamra támaszkodhattam (1971. május 25.).

Kedves Marie-Véronique!

Az egyetlen fénykép az íróasztalomon az, amit Vaison-la-Romaine-ból visszatérve adtál nekem. Nem felejtelek el, imádkozom érted. Tudom, sokkal korábban kellett volna válaszolni neked, főleg azért, mert utolsó leveled, melyet közvetlenül a húsvéti szünet után kaptam meg, nagyon nagy jót tett velem. Számomra ez a levél olyan volt, mint egy mentőöv annak, aki a mocsárba süllyed. A tanév a vége felé tart. Nagyon nehéz volt. Bocsásd meg, hogy nem logikusan írok, de szegény fejem üres. Senkinek nem írtam szeptembertől. A hetem mindig teljesen zsúfolt, az elejétől a végéig. A tanítványaim sokat foglalkoztatnak, a közösség szintén: naponta két közös zsolozsma van, heti három összejövetel, hetente két közösségi mise, aztán a jelöltek összejövetelei. Csütörtökönként Nancy-ba megyek, levelező tagozaton tanulok a „Keresztelő Szent János kör”-ben. Vasárnap is dolgozom. Kevés szabad időmben, időhiány vagy fáradtság miatt nincs lehetőségem egy „igazi” levelet írni, mely mindent tartalmazna, amit szeretnék veled megosztani. Először képeslapokat írtam, utána abbahagytam. Beszélsz (a leveledben) Isten „leheleté”-ről (Utalás az „Élő Szeretetláng” IV. versszakának magyarázatára.) Személyesen megtapasztalom néha-néha, de egy pillanat alatt eltűnik: alig veszem észre, már el is tűnt. Mintha képzeletem tréfált volna csak meg. De Isten néha máskor is megjelenik, a személyes vagy a közösségi imán. Úgy jön, mint a tolvaj, akár munka, akár összejövetel közben, akár szórakozottságban, akár belső összeszedettségben. De néha nyugtalan vagyok, mert nincs szenvedély bennem Isten iránt. Szeretettől kellene égnem, de nem. ... amikor testemet, szellememet dolgoztatom, saját határaimba ütközöm. ... Ennek a szűk középszerűségnek az oka a következő: nem vagyok eléggé nyitott se Isten felé, se a többiek felé, se az isteni életre, amely kész lenne áradni bennem – Tudod, a földre esett léggömbhöz hasonlítok, amely gyűrött, nyomorult állapotban van, és arra a jó lélekre vár, aki telefújja levegővel. És akkor a léggömb megkönnyebbül, gyönyörű színt kap és elrepül.
Bár ez az Istenre vágyódó szenvedély nem jelenik meg a tudatomban, mégis tudom, hogy a lelkem mélyébe van bevésve. A lelkem mélye az a ’szerv’, amely vágyódni tud Istenre és a teljes nekiszentelődésre. Isten és Mária jobb pedagógusok, mint én. Ők pontosan tudják, mikor a legalkalmasabb eljutnom egy felismeréshez. Mivel felismerésről van szó, ez mindig vagy majdnem mindig részleges. Isten szeretete lassan tisztítja meg azt, akit mélyen megérint, de aki belülről még nem teljesen nyitott. Aki szegénységében várakozik Istenre, megtisztul (lásd Roger testvért), az fenntartás nélkül bízik az Atyában és a jövőben, amelyet Ő készít neki. Igen, Isten működik bennünk. Adott pillanatokban észrevesszük működését, a Szentlélek segítségével. ...
Jobban, mint valaha, kérdéseket intézek önmagamhoz Isten akarata felől: hamarosan befejeződik a tanév, dönteni kell. Kapcsolatba kerültem a metzi Kármellel, amely a legfiatalabb francia Kármelekhez tartozik: az átlagéletkor harmincöt év. Ebben a Kármelben leszek egész júliusban. Egyre jobban nő bennem az érzés, hogy az Úr erre hív, erre a csendes, magányos, klauzúrás életre, azzal a radikális elszakadással, mely együtt jár vele. Hivatásom abban áll, hogy egész életemet, személyiségem minden rétegét, a testemet, a szellememet, az érzelmi életemet kizárólagosan Istennek adjam azért, hogy általam is, mint olyan sok keresztény által, üdvözülhessenek az emberek. Vágyódom arra, hogy behatoljak Krisztus szenvedésébe, azért, hogy részt vehessek Megváltó művében és feltámadásában, amelyen keresztül az isteni erők, az isteni realitás fakadnak a meggyötört teremtésben, amely Teremtőjétől elválasztva él. Szeretnék egyre átlátszóbbá válni, hogy minden látszódjon rajtam, és megadjam Neki a lehetőséget, hogy valóban megtestesüljön bennem, Mária által, hogy növekedjen bennem, anélkül, hogy megfojtanám őt, mint most. Szeretném lehetővé tenni, hogy szenvedjen bennem, hogy imádkozzon bennem, hogy áraszthassa Szeretetét bennem. Szép dolog ezeket papírra vetni. De mit jelent igazán? Vajon önmagamat keresem-e, ha elindulok egy ideál felé, egy tökéletesség felé? Ilyen életre vágyódom, ahol az imáé az első hely, mert az idén nagyon keveset és rosszul imádkoztam. De mit jelent ez a vágy? Egyszerűen elégedetlen vagyok? Három hete alig sikerül imádkoznom.
Egyfelől azt hiszem – és ezt mások is mondják -, hogy van érzékem a neveléshez, bár nagyon izgulok még most a tanév végén is, amikor tanítani megyek. Igaz, ez az izgalom aggódó természetemben és önbizalomhiányomban gyökerezik. (...) Arról is meg vagyok győződve, hogy a szerzetesek tanúságtétele nagyon fontos a mai világban, ha képesek lesznek az önvizsgálatra, és így válaszolnak a feléjük irányuló különféle várakozásokra. Azt is tudom, hogy van bizonyos képességem a kapcsolatteremtésre. Ezek a dolgok vajon az aktív szerzetesi hivatás jelei lennének? Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Nem hiszem, hogy egy kármelita nővér sem rendelkezik a párbeszéd érzékével, vagy nevelői tehetségekkel. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban el kell végezni a megkülönböztetés folyamatát. Chantal nővér, a kármelita újoncmesternő megkérdezi egy atyától, aki teológiai tanár a szemináriumban és a Teológiai Intézetben, hogy elfogadna-e lelki gyermekének. Bevallom, türelmetlenül várok a válaszára. ... Soha nem volt lelki atyám, és csak nagyon ritkán éreztem, hogy szükségem lenne rá. Most látom, hogy hasznos lett volna 1970-ben, amikor a Sacré-Coeur-be lépésem mellett döntöttem. Mindaz, amin keresztülmentem, megjósolta azt, ami most történik, azaz, hogy ingadozom a hivatásom miatt. ... De tudom, hogy Isten azt akarja, hogy teljesen az Övé legyek. Ez már óriási, ugye? Ez a próbaidő talán segíteni fog nekem tisztábban látni.  ... Ha az apostoli életben maradok, akkor kitartok a „Sacré-Coeur” nővérek mellett, holott a kongregációnak vannak gyenge pontjai. Akkor tovább tanítok Metzben, de fél állásban, és tanulni fogok a teológiai főiskolán, amely egyetemmé alakul.
Montigny-ben az idén nem találtam lelki segítséget. ... Így egyedül maradtam önmagammal, és az egész évem szegényesen telt. A tapasztalatomnak a pozitív oldalát abban a tényben látom, hogy most tudom, mire kötelezem magam, ha folytatom ezt az utat, de a szegénységgel és az engedelmességgel kapcsolatban igényesebben. Egy valódi közösségi tapasztalatot is megéltem. Már említettem neked ezeket a látszólag legyőzhetetlen nehézségeket, például az eltérő karaktereket, kultúrát, neveltetést, gondokat, vágyakat, életkorokat. ... El kell tudni fogadni a kis tűszúrásokat, a megjegyzéseket, a különböző véleményeket. Ha nagyobb a közösség, bizony ez könnyebb, mint egy kilenc tagú közösségen belül. Egy szűk körben a legkisebb szembenállás fájdalmasabban érint, akadályozza a haladást, csökkenti a lendületet, sőt a változás puszta vágyát. Persze mindennek ellenére próbálunk tovább haladni a közösségi szegénységben, de sokba kerül, hogy helytálljunk az egymásnak feszülések ellenére, főleg ha senki nem mondja ki szavakkal ezeket az élő és makacs ellenállásokat. Néha eltörik a lelki rugó, a lendület elfogy, jön a sötét éjszaka. – De Isten jelen van mindig, és lassan a kis ember föláll, először tántorogva, erőtlenül, lendületlenül. Sebei lassan begyógyulnak, s bár a szomorúság, sőt az undor oka mindig jelen van, de túl vagyunk ezen is. Isten kezébe rejtve Mária ujja vezet, nyugtat. Röviddel Taizébe utazásom előtt kezdtem megsejteni, mi is ez a szegénység. Taizében jobban felfogtam. Szegénység a közösségi kapcsolatokban, az időmmel való rendelkezésben, mert most ez az idő nem az enyém, meg kell osztanom anélkül, hogy megtartanám magamnak egy részét. A szegénység abban is áll, hogy nagyok a vágyaink, de szinte semmi a teljesítésük.
Ez minden... Újra megsegített az Úr. Féltem, hogy soha nem sikerül neked írni, üres volt a fejem, de tele van a szívem mindazzal, amit mondani akartam neked. Lehet, hogy túl röviden vázoltam a helyzetemet, de a legfontosabbat elmondtam (Montigny-les- Metz, 1971. május 25.).

Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén ezt írja a Kármelből:

Lehetséges, hogy irányt váltok ... ez év szeptemberétől. Azt mondom ’lehetséges’, mert hiszen próbaidőre vagyok itt. Még semmilyen döntés nem született. A világosság pillanatai váltakoznak a sötétség periódusaival, anélkül, hogy valamelyik is valóban megtelepedne. De ez még mindig jobb, mint az állandó sötétség, ami már több mint egy éve tartott ... Tehát várok, imádkozom és igyekszem a Szentlélekre figyelni ... sivatagi szakasz ez számomra. Ugyanakkor, amióta ideérkeztem, volt néhány nagyszerű napom, olyan boldogsággal, amilyet előtte soha nem ismertem. Azt hiszem, ez részben a Te értem felajánlott szenvedéseidnek is köszönhető. Erről mélységesen meg vagyok győződve. Nagyon hiszek a közösen tartott ’hegymászókötélben’, igyekszem másokért élni, de nem eléggé ... Felajánlom a mindennapi kis bosszúságaimat, kínlódásaimat, örömeimet azokért, akikről tudom, hogy nehézségekkel küszködnek.
Igen, az Úr megtanított köszönetet mondani. Megtanított arra, hogy megköszönjem Neki, hogy életet adott nekem. Most már tudom, mi az értelme az egész létezésemnek: az, hogy szolgáljam Istent, Krisztushoz ragaszkodjam, és hagyjam, hogy a Szentlélek átformáljon.
Ez magától értetődőnek tűnik ..., de én csak mások számára hittem benne, magam számára nem, meghozott döntéseim ellenére ... Engem is akar az Úr, elfogad az övéi közé, és én ezért végtelenül hálás vagyok Neki. Ez Tőle van, mert én magamtól inkább a csüggedésre, az elkeseredésre, a reményvesztésre vagyok hajlamos (1971. július 16.).

Elisabeth meghívott, hogy augusztusban töltsek néhány napot a családjánál „Toutifaut”-ban, Bergerac közelében. Emlékszem az estékre a kandalló mellett, szüleivel és Iziával. A négy leány gyönyörű hangon énekelt a gitár kíséretével, amelyen Elisabeth éppen olyan jól játszott, mint Aniou. Ezekben a napokban próbált Elisabeth megtanítani arra, hogy felismerjem a csillagokat és a csillagképeket, és megajándékozott az éjszakai égbolt térképével, amelyet mindmáig őrzök. Én egy „Angyali üdvözletet” készítettem neki agyagból.

Születésnapomra ezt írta: Nem szükséges az érzelmeimről írnom neked, hiszen tudod, hogy Istenben együtt megyünk előre, hogy mindig számíthatsz reám (és megfordítva), és hat év óta (!), amióta elmentél Marmoutier-ből, közelebb érezlek magamhoz, mint valaha (1971. október 2.). Másnap, október 3-án Elisabeth belépett a Kármelbe jelöltként. Ugyanebben a levélben hozzátette: Imádkozz értem, Kunigunda ... Ez a belépés a Kármelbe igazán nagyon különös: nem tudom megérteni, nem tudom felfogni, hogy mi történik velem???? (...) Örülök, hogy belépésem Kis Teréz ünnepére, és a Te születésnapodra esik. Egész különösen érted ajánlom fel elsősorban ezt a mostani elválást – és azokért, akik reám bízták a nehézségeiket.

Később, október 10-én: Az első hét nagyon kemény volt itt, mert úgy tűnik, hogy az Úr elbújt egy hatalmas fal mögé, ami akkora, mint a Himalája hegye!!! Akkor hát a többi mellé még ez a sivatag is ... De a perjelnő, Marguerite anya segítségével, kezdek kilábalni. Próbálok erőt meríteni ebből a szárazságból, elmondva Jézus Krisztusnak, hogy hinni akarok benne, mindenek ellenére, és hogy ez jól van így, ... de nagyon nehéz.
Az út gyakran sivár. Lelkileg nagyon nehéz: többször is lázadtam Isten hiánya ellen. De tegnap óta elfogadtam. Ő az, aki ezt megtette bennem, egyedül képtelenség. Így most úgy találom, minden jól van, és az Úr vigyen arra, amerre akar. ... Akár fényben, akár éjszakában, mindig az Ő keze vezet. A hosszú napok során ez embert próbáló. ... Különösen is nehéz hűségesnek lenni az imához, és megtenni az Ő akaratát (engedelmesség, szolgálat ...). De ezt Érte teszem, ezt mindenkiért teszem, tehát érted is (1972. május 31.).

Elisabeth beöltözése 1972. október 18-án volt. Erre az alkalomra sajnos nem tudtam elmenni, mert a postán elkeveredett a meghívó. Elisabeth szerzetesi névként fölvette a Világosságról nevezett Marie-Elisabeth nővér nevet.
Nemsokára megéli a „gyötrelmek éjszakáját”. Erről tanúskodik az 1972. december 29-én keltezett levele. Egy fiatal jelölt távozása a kolostorból összezavarja, kibillenti az egyensúlyából, rátör a pánik. Elisabeth harca az angyallal állandó. Mindehhez még hozzáadódnak az egészségi problémák, az álmatlansággal való küszködés. Semmi „idilli” nincs ebben a kezdetben, melyet bár a bizalom, és a tiszta szeretet erőterében él meg, mégis a lélek sötét éjszakája borul rá. Elöljárói elküldik pihenni az ágostonrendi nővérekhez Mentonba, ahol - szavai szerint – „talpra állt”. A Kármelből már így ír: Jól vagyok, normálisan élek, a ’terep’ alkalmassá vált a mindennapi küzdelemre, ahová kivisz a Lélek. Úgy érzem, most, hogy jobban vagyok, az Úr többet kér tőlem. Az út kövekkel borított és érdes, de mégiscsak a Lélek az, aki engem a pusztába visz, ott vár Jézus Krisztus, bármennyire rejtőzködőnek tűnjön az én belső homályomban. ’A kiégett földet tóvá változtatom.’ (Iz 35) Hiszek benne (1973. június 8.).

Bár ismerte az élet komolyságát és létünk súlyát – nem vette magát túlságosan komolyan. Megőrizte humorát, hogy meglássa az élet derűs arcát is. Egyetlen példa csupán: 1974. október 3-án Ruandába írta nekem, ahol akkor dolgoztam.

Itt dermesztő a tél, fűtés nincs. A ház olyan, mint egy igazi jégverem. Ez az időseknek és a reumásoknak különösen nehéz, a hidegtől lilára dermedünk. Az orrunk hegye és az arcunk bíborban játszik. A nővérek napról napra egyre jobban kigömbölyödnek, de ez nem elhízás, hanem a rejtett felsőruha-készlet fölhasználása. A Szentháromságról nevezett Mária például mindent megháromszoroz magán: három harisnya, három nadrág, három ing, három pulóver, ... még három habitust és három skapulárét is kéne adni rá!! Aztán hozzáteszi: Bármilyen nehéz is mindezt elviselni napról napra, főleg este, mégis elégedett vagyok, hogy mint annyian mások, mi is szenvedünk a hidegtől, mert elképesztő mértékben felment a fűtőolaj ára.

A humora nem feledteti vele az emberiséggel való együttérzését.

Napjaim egyszerűek, hűtlenségekből és visszatérésekből vannak egybeszőve. Egyszer én keresem az Urat, máskor Ő talál meg, van, amikor pedig megfeledkezem Róla. Nem tudom, hogyan mondjam el, hogy magyarázzam meg, ami bennem van: számomra minden a lét szintjén történik, nap mint nap egyre erősebben érzem a Szeretet fontosságát. A fontosságát annak, hogy megkapjam a szeretni-tudás erejét, hogy ebből merítve éljek a nővéreimmel és mindazokkal, akikkel találkozom. Egyre tisztábban látom a Jézussal, Istennel, Máriával való személyes kapcsolat fontosságát, hogy nem értekezni, fecsegni kell a jelenlét-hiány kérdéséről, hanem adorálni, hálát adni, közbenjárni, egy legbelülről jövő, szinte a zsigerekből föltörő közbenjárással mindazokért, akiket valamilyen fájdalom darabokra szaggatott, akikkel az élet – vagy saját maguk – csúnyán elbánt… (1976. augusztus 21.)

Luxemburgból írok, ahova az elöljáróim küldtek körülbelül hat hónapra! Hát igen, rettenetesen hosszúnak tűnik ez az idő, hiszen már közeledik az örökfogadalmam napja, és ezek a drága lelkek azt akarják, hogy előtte jó alaposan hozzam rendbe magam fizikailag, hogy a végső elköteleződés napján a lehető legjobb körülmények között tudjam felajánlani magam. Gyógytornára járok a gerincem miatt, és a gyógytornász azt mondta, még senkit nem látott, akinek ennyire kevés izma lett volna, mint nekem. Igazi rongybaba vagyok!!
Az elsőrendű feladatom tehát most az, hogy tornázzam, ússzam, sétáljak, biciklizzem, korán bújjak ágyba, és természetesen maradjon időm imádkozni. Gondosan felügyelt szabadságban élek itt, hiszen erre az időre a helyi püspök joghatósága alá kerültem, és minden „helyváltoztatáshoz” az ő előzetes hozzájárulása szükséges. Rómából megkaptam az exklausztrációra vonatkozó engedélyt – latinul, kérem alássan –, mert három hónapot meghaladó kint tartózkodáshoz ez szükségeltetik. Így aztán most erre az időre itt maradok, kivéve két továbbképzést, július végén és augusztus második felében, ez a Nogent-i Kármelben lesz (Luxemburg, 1977. június 6.).

Az idő? Múlik – nyúlik…, de nagyon hosszúnak tűnik. Már annyira vágyódom vissza a Kármelbe – rettenetesen hiányzik. De ami kell, az kell, és el akarom fogadni, hogy erre szükség van.
Az úszásban nagy haladást értem el! A biciklivel is már sokkal könnyebben kapaszkodom fel a kisebb lejtőkre. Azért még nem nézek úgy ki, mint egy bútorszállító, de hát soha nem is voltam valami nagy sport-lady (Luxemburg, 1977. július 8.).

Ez az exklausztráció végül is egy évig tart.

Augusztus 7-től a Nogent-i Kármelben töltöttem egy szűk hónapot, és végtelenül boldog voltam, hogy újra megmártózhatom a Kármel légkörében. Ez egy fiatal kármelitáknak szervezett tanfolyam volt, egyfajta alapozó kurzus: Biblia, teológia, egzegézis és kármelita lelkiség. A szünetekben, szabadidőben nagyokat beszélgethettünk is egymással, jókat nevettünk, és sokat imádkoztunk. Szóval pompás volt (1977. október 3.).

1978 tavaszán találkoztam Elisabeth-tel. Szokásos tartózkodásával beszélt ezekről a hónapokról. Nem panaszkodott, a mélységes engedelmesség lelkületével vetette alá magát elöljárói döntésének, akármibe is kerüljön ez neki. Olyannak láttam őt, mint a partra vetett halat, mely kívül került éltető elemén, a Kármelen. Olyan volt, mint egy kis Jób…, de teljesen ráhagyatkozott az Úr akaratára, amely másokon keresztül nyilvánult meg számára.

Május 25-én visszamegyek a Kármelbe. Különös érzés arra gondolni, hogy véget ért az év. Annyira hosszúnak látszott, hogy már szinte kezdtem megszokni a gondolatot. Örülök, hogy visszamehetek, mert ez az életforma az, ahol a legmélyebben összhangban érzem magam a legbensőbb énemmel. A Kármelben, nagyon hamar, nem marad semmi – Keresztes Szent János semmije –, és ebbe a semmibe kell lassanként belehelyezkedni, a lecsupaszítottság szenvedésén és örömén át. A Szentírás volt az, ami engem mindig táplált és hordozott. Nagyon várom, hogy újra bekapcsolódhassam a liturgiába. Ez alatt az év alatt irányt és elképzelést válthattam volna. De úgy érzem, mind jobban vonz Jézus és a Vele együtt élt közbenjáró élet minden szenvedő emberért. Ez a létfontosságú szükségesség napról napra egyre mélyebben vésődik belém (1978. május).

1979. december 8-án megadatott nekünk az öröm, hogy részt vehettünk Elisabeth örökfogadalmán, amit már annyira várt.

Hogyan viseled az öregedést? Én úgy vagyok vele, mint a borral… Az idő, azt hiszem, csak feljavít – kívül-belül egyaránt. Mert a kétségbeesés gyökere, mely oly messziről, az emlékezésen túlról ért el hozzám, már csak egy begyógyult sebhely, melyet legföljebb időnként tép fel egy-egy múló szomorúság.
Nekem nincs egy nemes férjem és három vidám lurkóm, mint neked, akik alkalomadtán helyre raknának. A „nővérek társasága” viszont ezt nagylelkűen pótolja. Hányszor vagyok választás előtt: beborítsam a nővéremet az irgalom kendőjével, és őszinte szívvel megbocsássak neki, vagy pedig felnyársaljam…egy kis időre.
De Isten itt van, itt van Teste és Vére, melyet együtt veszünk magunkhoz, szegényen, de örömmel, itt van Igéje, melyet Regulánk szerint szüntelenül szívünkben kell forgatni, s amely így életünk vezérfonalává válik; azután itt van Mária, az egészen szép, az Anya és társ, az Annuntiatio Máriája, a Lélekhordozó Mária, Mária a Kereszt tövében, ahol meghal a gyermeke, Mária húsvét hajnalán, minden feltámadás hajnalán, Mária, akit betölt a Lélek, a felülről való erő, miután a tanítványokkal együtt hosszú időn át imádkozott, közbenjárt, és megmaradt Isten imádásában. Mária, akiről nem könnyű beszélni… (1982. október 3.)


Elisabeth egy szerzetesi továbbképzés során három napot tölt a Flavignerot-i (Dijon) Kármelben, Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet kolostorában.

Nagyon rokonszenves ő nekem, és csodálom azt az egyszerre rendkívül emberi és ugyanakkor „isteni” módot, ahogy Istenért élt. Benne, Belőle, a Szentháromság jelenlétében, aki bennünk lakik, aki hordoz és beburkol, aki bevon belső életébe, hogy úgy szeressünk, mint Ő. Ez a legvalóságosabb, legkonkrétabb dolog, végső soron az evangélium realizmusa, Isten realizmusa, misztériumának realizmusa. Elisabeth most számomra egészen közeli lett, egy igazi barát, aki segít nekem, hogy Krisztusért éljek.
Én különben egészen jól vagyok, és annyira örülök, hogy kezdetről kezdetre haladhatok a Kedvesért és Ővele a világunkért. Tanulgatom Őt megismerni egy kissé, és valahogy másként. Micsoda öröm, hogy van hitünk, ha van hitünk, ha csak akkora is, mint egy nadrággomb! Ugye imádkozol értem? (1987. március 2.)

Egy vizsgálat során kiderül, hogy izomsorvadásban szenved.
1988 februárjában két hétre elküldik a Pâquier-i Kármelbe pihenni.

Szó, ami szó, az orvosok tényleg fáradtnak találnak december óta. Ez még inkább előjön, amikor az ember kikapcsol. Egyfajta „noviciátust” élek meg, a bizalom lelkületével, mert úgy látom, hosszú időbe telik, míg újra össze tudom szedni magam. A közösség nagyon kedvesen fogadott. Ez annyira jól esett! Csatangolok a hegyekben, de mintha minden csontomat összetörték volna, az izmaim már elszoktak a hosszú sétáktól. A napok nagyon gyorsan telnek. Ima, étkezés, rekreáció a közösséggel, séta, gitárórák két novíciának és az elmaradt levelezés… Nemsokára kezdődik a nagyböjt. Arra készülök, hogy Máriával éljem végig, hogy még inkább „magamhoz vegyem őt”: felé fordulni az elfoglaltságaim közepette, nézni őt, azután pedig nézni a Fiát, szemlélni Jézust különféle misztériumaiban.
Világunk jajkiáltásait hallva, az anyagiak utáni rohanás zűrzavarában, annyi nyomorúság láttán hogy is ne éreznénk sürgetőnek Avilai Szent Teréz szavait: ’Ne mulasszuk el mindig újra kezdeni!’
Máriával együtt, a szeretet éber virrasztásában szeretném megélni ezt a nagyböjtöt. Jézus szeretetével szeretni, minden kis hétköznapi, pici dologban, s így egyesülni az Ő üdvözítő szeretetével, a világért és minden emberért. Vagyis szeretni, újra és újra (1988. február 6.).

Mivel az imáról beszélsz… Ó, igen, az ima néha küzdelem, és ugyanakkor mégis olyan egyszerű. Ott lenni Érte, Vele, elsuttogni, eldúdolni az Írás néhány szavát, vagy egy imát, vagy, amint a zsoltáros mondja: Úgy vagyok Előtted, mint egy oktalan állat…
A noviciátusban továbbra is tartok bibliaórákat, rám bízták a helyettes-újoncmesternői feladatot is (1989. február 5.).

Valóban úgy hiszem, hogy a megbocsátásnak nagyon nagy a jelentősége, és felszabadító erejű. Az ellenkezője viszont, ott, ahol leblokkolunk, ’cisztákat’ tud előidézni. De erre rá lehet oltani az egyik legszebb imát, a kérőimát, Jézus és Mária mintájára. Apránként, észrevétlenül a kőszív hús-szívvé változik, és ami nagyon megsebződött, lassacskán megnyílik. Képzeld, tavaly október óta kineveztek újoncmesternőnek… Most az éves személyes lelkigyakorlatomon vagyok a remeteségben. Négy óra belső ima, zsolozsma, rózsafüzér Máriának és Máriával, Isten Szavának elmélyült olvasása, szerető figyelemmel, hogy megtelítődjem vele; ezerszer is visszatérni az imához, akármilyen nyomorúságosan is…, és ez az ’átkelés’ teremt, megtermékenyít bennünk valamit. Természetesen sokat és intenzíven imádkozom mindazokért, akik közel állnak hozzám, így értetek is (1990. január 16.).

Elisabeth 1992-ben, Colette-Marie nővérrel együtt, aki a Párizs melletti frileuse-i Kármelhez tartozik, Magyarországra jön, hogy segítsék a hamvaiból újjászülető pécsi Kármel elindulását.

Ebben a pusztaságban, ahol vagyunk, az elszigeteltség néha nagyon ránk nehezedik. Plappeville-ben ez egészen másként volt, sokan jöttek a szentmisére, a zsolozsmára, telefonok, levelek… Ha tudnád, mit jelent most egy levél, egy kedves szó!
Terezita nővérrel most éppen Németországba utazunk, ahol tíz ország tizenkét Kármeléből húszegynéhány kármelita nővér ’nagy-föderációs’ találkozót tart hétfőtől szombatig.
Mulatságos, hogy én képviselem Magyarországot… Te nem így látod?
De hát végül is Szent Erzsébet a védőszentem! Apukám azt is állítja, hogy az ő ágán még egy kis magyar vér is csordogál az ereimben…
Ami a nyelvet illeti, az én ízlésem szerint egy kissé lassan haladok, de azért haladok. A háromnegyed illetve inkább a kétharmad részét értem annak, amit mondanak. Ha beszélnem kell, összezagyválok ezt-azt, de hát muszáj belevágni. Magyarul éneklem a zsolozsmát és a misét. Elég paradox helyzet a ’partraszállás’ után rögtön újoncmesternőként, első tanácsosként, liturgiavezetőként találni magam, holott még alig tudom a nyelvet…
Néha nehéz ezt megélni a hétköznapokban: nem tudod, hogy …, nem értetted, hogy …, nem fogtad fel, hogy…, nem hallottad, hogy…, és nem akarom minden percben nyaggatni a nővért, aki tolmácsol.
A liturgiát is, ami rendes esetben egy élénkítő fürdő, ismeretlen, idegen nyelven mondani… Annyi mindent várnak tőled, és te még beszélni sem tudsz. Néha sírok egyet, aztán újra kezdem. Ne nyugtalankodj! Furcsamód állom a sarat… Az Úr keze, az ima és az értünk mondott imák teszik ezt!
Februárban két hétig kicsit gyengélkedtem, de most már jól vagyok, a C-vitamin kúra és a fokhagyma megtették a magukét… (A fokhagymát forró italba darabolták… zseniális!)
A „kis nyáj” lassan kezdi magára ölteni a Kármel vonásait. Csendben étkezünk. Munka közben és a folyosókon is ügyelünk a csendre, a Kompletórium után nagyszilencium van, nem nézzük este a Híradót a TV-ben, hanem helyette igazi, jó kármelita rekreáció van.
Ami a liturgiát illeti: mindent egy hangon recitáltak. Akiben nagy az áhítat lelke, annak ez így is imádságos, de egyébként borzalmas. Elkezdtünk tehát a zsolozsmához énekeket, tónusokat keresni, összeállítottunk egy énekes zsolozsmát. Énekpróbáink is vannak. Már énekeljük a Laudest, a Vesperást és a Kompletóriumot. Hátra van még a Tercia, a Sexta, és az Olvasmányos imaóra. A vasárnapi szentmisén is énekelünk, és ennek a gyönyörű, középkori templomnak a padjai lassan megtelnek. A zsolozsmákat időként pszaltériumon kísérem (a citerához hasonló hangszer, nagyon szép hangja van).
A noviciátusban hárman vannak. Erzsébet 57, Mirjam 37, Teréz 18 éves, két novícia és egy érdeklődő. Nyáron hárman vagy még többen jönnek. Látod, mennyire sürgős, hogy megtanuljak magyarul (1993. március 20, a vonaton)!

A feladatok megnehezültek, mert Terezita nővért teljesen leköti az építkezés, a renoválás, és nem tudja emellett még a perjelnői feladatokat is ellátni. November elején megkérte Tamás atyát, a provinciálist, hogy engem jobban bevonhasson a perjelnői szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy én kísérem a közösségben a nővéreket belső útjukon (már nem csak a noviciátushoz tartozókat), nekem kell tartanom a káptalanokat és meg kell szerveznem a kolostori munkát. A noviciátusban jelenleg négyen vannak, januárban már öten lesznek. Nekik a lelki kísérésen túl noviciátusi órákat is kell tartani. A liturgiával is komolyan kell foglalkoznom, hiszen most már mindent énekelünk. Ez nagyon segíti az imát. A nővérek igazán lelkesek.
Meg kell adni, a magyarok igazán muzikálisak. És a kis közösségünk, bármilyen szegény, mégis derekasan helyt állt. Az Úr kis csodája… A himnuszokat a pszaltériumon kísérem, néhány akkordot kapirgálva, hiszen ezen a hangszeren soha nem játszottam.
Úgy érzem, a kezdeti félelmek után, a közösség teljesen elfogadott minket Colette-Marie-val. Jó a kapcsolatom a noviciátusban, a makogásom ellenére. Az Úr kegyelme teljes erővel munkálkodik, mert a helyzet bizony kényes és nehéz. Megvalósítani a fiatalok és idősek, a magyarok és franciák testvéries együttélését – ez egy isteni bravúr. Nagyon hiszek az imában…, hogy a tej ne menjen össze, hogy a megpróbáltatásokat kibírjuk, hogy tudjuk egymást szeretni és tudjunk együtt élni, mindenen keresztül. Csak ez az egy Kármel van itt. Az imának, az imádásnak egy ilyen helye annyira fontos az újjáépítéskor. Minden romokban van, az Egyházat is beleértve. Még a nép lelkét is cafatokra tépték. Ez a negyven év nagyon kártékony volt. Ettől úgy összeszorul a szívem! A kedvességnek, a hálának, a hitnek és reménynek olyan kincseit látom… (1993. december 7.)

A férjemmel 1994 júniusában „expedícióra” indultunk Magyarországra… Az utolsó Pécsett töltött éjszakánkon Terezita nővér súlyos agyvérzést kapott. Visszaérve Franciaországba, a plappeville-i nővérektől tudtuk meg a hírt, hogy Terezita nővér, aki olyan hűségesen őrizte a lángot ezekben a sötét időkben, ebből a világból átment az Atyához. Elisabeth-et nevezték ki perjelnőnek.
„Úgy fogadta ezt a feladatot, olyan egyszerűen, mintha csak azt mondták volna neki, hogy hozzon be a kertből egy fej salátát” – mondta nekem a nővér a telefonban. Soha nem felejtem el ezt a képet!
1997 októberében négy napra még egyszer ellátogattunk Pécsre. Elisabeth egy fél mondatban megemlítette, hogy gondok vannak az emésztésével. Ez az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Decemberben még kaptam tőle egy lapot, azt írta, örült a látogatásunknak. A következő év elején, telefonon keresztül értesültem róla, hogy rákos. Többet nem hallottam a hangját ezen a földön. Kevés maradék idejét közösségének adta. Nekik szentelte utolsó életerejét.

Jézus, öröktől fogva való templom, takarj be engem,
Jézus, örömnek öltözete, öltöztess fel engem,
Jézus, forró szeretet, melegíts át engem,
Jézus, igazság napja, ragyogj fel nekem,
Jézus, szent világosság, fényeddel árassz el engem!
        (orthodox liturgiából)