Semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől...

Szűz Mária Mennybevételéről nevezett Margit nővér OCD

 

Hálatelt szívvel gondolok 2007. március 31-re, amikor Isten kegyelméből örökfogadalmat tehettem nővértársammal, Angélával együtt.

Ez a pillanat alkalmat adott a visszatekintésre, hogy a Jó Isten miként vezetett. Nem vallásos családban nőttem fel, de a szülői ház szeretetének melegét megtapasztalhattam, ami ma is segít hinni abban, hogy a jó létezik és működik világunkban, minden látszat ellenére. Ezt a harmonikus életet egy sorsfordító esemény szakította meg, egy hatalmas külső-belső sötétség, ami betöltött, és amelyből semmilyen kiutat nem láttam. Ekkor a Jó Isten megragadott, és kiemelt onnan. Megérezhettem, hogy semmi sem szakíthat el az Ő szeretetétől, amint Szent Pál írja: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés vagy kard? Amint írva van: «Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat» (Zsolt 44, 23). De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van." (Róm 8, 35-39) 

Egyre gyakrabban tértem be a templomba, lassan mindennap részt vettem szentmisén, míg egy alkalommal megismertem egy ferences nővért, s általa a ferences kolostori harmadrendet. Négy évig éltem ebben a közösségben, amely az aktív rendekhez tartozik, tanítással, betegápolással foglalkozik. Nagyon szép ez az életforma, de valamilyen hiányt éreztem: a Jó Istennel való kapcsolat mélysége hiányzott, amint később Isten Szentlelke megérttette velem.

Nagyon igaz, hogy a sötétségen át vezet az út a világosságra, hiszen a ferences rendből való távozásom után a lelki küzdelem évét éltem. Visszatértem korábbi munkahelyemre, ahol gyógyszerészként dolgoztam.

Isten szeretete és végtelen jósága megmutatkozott lelki atyám, egy jó ferences atya által, aki megértve mélyebb vágyaimat, megadta a kármelita nővérek címét. Így érkeztem meg 2001 januárjában - a zsoltáros szavaival élve - az „áhított kikötőbe". A kármelitákról Kis Szent Teréz Önéletrajzában már ferences éveim alatt olvastam. Ez a könyv minden bizonnyal nem véletlenül került a kezembe...

Nagyon hálás vagyok, hogy élhetem ezt az életet, amelyet az Úr Szent Terézia anyánk által nekünk ajándékozott, s amelyben őrizzük a csöndet, ápoljuk a bensőséges együttlétet Istennel, s így nővéreinkkel is. Életünk forrása a napi két óra belső ima, amelyben egyre inkább mélyül kapcsolatunk Istennel, s elé vihetjük minden gondunkat, világunk sok sebét, baráti beszélgetésben Ővele.

Végül hálát adok mindazon embertársaimért, akik ezen az úton segítettek, és most is segítenek, Szűzanyánk, a Kármelhegyi Boldogasszony oltalmába ajánlva életünket.