Lelkigyakorlat P. Tilmann Beller (1938-2012) schönstatti atyával

 

A KÁRMELBEN

 I.

Tilmann atya 2012-ben ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. 2007 óta évről évre látogatta a magyarszéki Mindenszentek Kármelt. A 2011 őszén tartott lelkigyakorlata alapján osztjuk meg az Olvasókkal a kincseket, amelyeket kaptunk.


 

Három tapasztalat

 1.     

Konkrét kis dolgok

 Az első tapasztalat, hogy konkrét kis dolgokban fölfedezem Isten jóságát, személyes szeretetét. Például, ha a főzőnővér finom ételt készített, ami ízlik, hálát adok a Jóistennek, hogy örömet szerzett nekem és a közösségnek. Ha sikerült szépen, egységesen énekelni a zsolozsmán, megköszönöm az Úrnak, hogy egy szívvel-lélekkel dicsérhettük Őt.

  2.      A testvér

Egy másik tapasztalat, amellyel szembesülök: a másik nővér személye. Meg kell látnom benne Isten ajándékát, még akkor is, ha nagyon nehéz elviselnünk egymást. Isten teremtménye a nővérem – és Isten látta, hogy jó, amit alkotott. Tehát föl kell fedeznem benne a jót, amit Isten alkotott. Nem könnyű, ha éppen konfliktusunk volt egymással, vagy ha nem tetszik a kifejezésmódja, netán irritál a természete. De Isten adta őt nekem, és ezért szeretetre méltó, bármennyire is tiltakozik ellene a bensőm: „Miért így viselkedik? Miért nem szelídebb? Miért nem szerényebb?” És így tovább. Isten alkotta őt, a Teremtő, aki folyamatosan formál engem is, őt is és mindnyájunkat. Miért akarok nagyobb lenni a Teremtőnél? Nincs hatalmamban sem a magam, sem a másik megváltoztatása. Sok ima, böjt és alamizsna kell hozzá. Tehetetlen vagyok saját magammal szemben is. Évekig, évtizedekig küzdök ugyanazokkal a hibákkal és képtelen vagyok arra, hogy megszabaduljak tőlük. Miért akarom, hogy a testvérem egy-kettőre mentes legyen minden hibától; ami lehet, hogy nem is hiba, csak számomra tűnik annak. A testvérem Isten ajándéka, úgy, ahogy van. Most kell őt szeretnem úgy, ahogy van. Az egymással való érintkezésben csiszol bennünket az Úr. Magunkban hordozzuk Istent Krisztust által a Szentlélekben. Az emberi gyöngeségek megpróbálják ezt elhomályosítani, pedig csak ez a lényeges: a testvér szentsége, hogy Krisztust hordozó. Így a szívünk egy. Egy szív és egy lélek vagyunk Krisztusban. Ha valami fáj, ami történt köztünk: „Istenem, szeretem őt. Hálát adok érte, hogy megteremtetted. Add, hogy még jobban szeressem őt, a Te ajándékodat, akit nekem adtál!”

 3.      A szenvedés

 A harmadik tapasztalat a szenvedés. Napról napra tapasztalom, hogy elbuktam a szeretetben, nem sikerült feltétel nélkül szeretni a mindennapokban. Indulatosan szóltam vissza egy nővérnek, mérgelődtem, és engedtem, hogy homály boruljon a testvér szentségére, pedig minden bizonnyal én magam nem voltam képes meglátni a konkrét történésben Isten szeretetét, amellyel üzent nekem. Szenvedek, de nem a másiktól, hanem saját vakságomtól. Minden konkrét helyzet, történés Isten ajándéka, az Ő szeretetének megnyilvánulása. Mit üzen nekem éppen azzal a tapasztalattal, ami fájdalmat okozott? Meglátni a szenvedésben Isten jóságát és ajándékát – ez a napi feladatom. Szembesülni önmagammal és megvallani az Úrnak: „Ilyen vagyok”.

 A világ és Kármel útja

 A mai világban mindennek sikerülnie kell. Sikerülni kell minden vizsgának és legalább jelesre. Sikerülnie kell az érettséginek, és ha már egy „jó” jegy van benne, vagy netán „közepes”, összeomlik az egész család: „Mi lesz ebből a gyerekből? Nem veszik föl az egyetemre…” Hazudunk önmagunknak folyamatosan. Miért ne lehetne Isten ajándéka az, ha nem sikerült valami? Ő görbe vonalakkal is tud egyenesen írni.

 Az általános közfelfogás szerint: nyugodtan lopj, csak az a fontos, ne kapjanak rajta. „Ha tudok lopni, miért ne? Nekem szabad.” A modern ember legnagyobb bűne a büszkeség: „Nekem szabad.”

 A Kármelben az út a beismerés útja: „Ilyen vagyok. Nem sikerült.” Nap mint nap szembenézek önmagammal: „Ilyen vagyok.” „Istenem neked van hatalmad arra, hogy megváltoztass.” És türelemmel küzdeni mindennap a változásért, mert mindennap egy-egy esély a változásra. Isten pedig örömét leli ebben a küzdelemben, ebben a nemes harcban, amit én folytatok önmagammal, a világgal és a kísértővel a kegyelem erejében. Tetszik neki, ahogy újra és újra megfogom a kardot, Isten igéjét, és megpróbálok rendet vágni saját bensőm dzsungelében. Szeretni akarom Istent, szeretni akarom testvéremet és önmagamat is. Így ez a küzdelem nem vak háború, hanem a szeretet harca, ezért gyönyörködik benne az Úr. Velem van és velem küzd. Egyáltalán nem sújt le, hogy mindennap elbukom ebben a küzdelemben, mert Ő velem van. Nemcsak lát, hanem erejével támogat, és ezzel tevékeny részese a viadalnak. Újra és újra hazamegyek a szívemben az Atyához, aki mindent tud és lát, nem kell neki megmagyaráznom semmit. Ő úgy szeret, ahogy vagyok, ezért nekem is úgy kell szeretnem a testvéremet, ahogy van.

 A kereszt mint Isten gyöngédsége

 A belső ima tárgya lehet egy-egy konkrét tapasztalat (pozitív vagy negatív), amelyben elidőzöm Isten jelenlétében. Nem akarom kitörölni a fájdalmas tapasztalatokat, mintha azok nem léteznének, vagy illúziót kergetni, hogy holnap majd jobb lesz, hanem – szembenézve a valósággal – mindent úgy akarok szemlélni, mint Isten ajándékát. Ez az, ami segít a keresztet, a szenvedést úgy látni, mint Isten felém megnyilvánuló gyöngédségét, és segít jó szívvel részt venni az üdvösség nagy művében, az Úr jóságából.

 Fáj a szívünkben a saját gyöngeségünk, fáj a testvér gyöngesége és fáj maga a bűn valósága, hogy annyi meg annyi ember – tévedésből vagy tudatosan akarva a rosszat – jár a kárhozat útján. És a Kármel nagy szentjeinek könyörgése a mi szívünkben is megszólal: Adj nekem lelkeket, sok lelket… Vagyis: Társad akarok lenni a megváltás művében, add nekem a Te fájdalmadat, a Te szenvedésedet, hogy sokak megmeneküljenek és üdvözüljenek.


II.

 

Az éjszaka mint a Jóisten gyöngéd érintése

 

Ő más, mint mi vagyunk

 

Ha Isten nagyon közel van, Ő számunkra sötétség, mert más, mint mi vagyunk. Ez a véges ember tapasztalása a Végtelen Istenről. „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket…” (1Jn 4,10) Nem én teszek valamit először, hanem a Jóisten akar megérinteni, akarja, hogy tapasztaljam Őt. Nem lehet megmondani pontosan, mikor, hányszor és milyen erővel történik. Nem érthető, nem kiszámítható – Ő nagyobb, mint én. Ő tudja, mit, miért és hogyan tesz. Különbség van a véges és a Végtelen között, ezért Ő sokszor nem érthető.

Amikor Isten közel van, sötétséget élek meg, egyfajta ürességet: minden más már nem fontos. Tovább végzem a feladataimat, de a szívemben üresség, éjszaka van, ami gyöngéden és finoman körülölel. Most nem én dolgozom, csupán elidőzik a szívem Istenben. Ez a szárazság nagy kegyelem, amikor Isten mindent elvesz, és ezáltal növekszik bennünk a szeretet.

Elérhet ekkor az a kísértés, hogy újra én kezdjek el tenni valamit és átvegyem az irányítást, kilépjek ebből az áldott, Isten adta sötétségből. A többiek esetleg elismeréssel adóznak nekem, én pedig ál-alázatossággal – mint aki ismeri Isten mélységeit – azt felelem: „Ilyen dolgokról nem lehet beszélni, nem lehet azokat szavakba foglalni…” – És máris a küszöbön áll a büszkeség, ami mindent megmérgez. Tudnom kell a sötétségben, szárazságban, ürességben egyszerűen megmaradni – minden cselekvés nélkül. Egyetlen akcióm a szeretet nem hallható sóhaja lehet a szív mélyén. Nem kell világfájdalommá nagyítani, ami bennem történik, csak szeretni mindennek ellenére vagy éppen mindezért. „Örökké így maradok, ha akarod. Nekem az a mennyország, ahol Te vagy, legyen az akár fölfoghatatlan sötétség a számomra.”

Nem beszélünk másoknak Isten édességéről, amikor kimondhatatlanul jó Vele lenni. Ez titok, misztérium, amibe nem kell másokat beavatnunk. Őrizzük a Király titkát!

Isten azzal mutatja meg szeretetét irántunk, hogy nehéz testvéreket küld nekünk. Szabad szeretettel tárgyalni a Jóistennel, és kérdezni Őt: „Miért?” Nem azt kell kérnünk, hogy vegye el tőlünk a nehéz testvért, hanem: segítsen, hogy szentek lehessünk. A nehéz testvér az én feladatom, ő a szentség eszköze számomra.

 

Legyen meg a Te akaratod!

 

Ha bevezet minket az Úr a szemlélődés kegyelmébe, sokkal erősebb a harc a szívünkben. Mindent oda kell adnunk Istennek és mindent el kell fogadnunk Istentől. Nem szabad válogatnunk: ezt igen, azt nem. Fiat voluntas tua – mindenben. Istenre rátalálni nem pusztán jó feltételekkel lehet, hanem: „Tégy velem, amit akarsz.” Ez súlyos küzdelem, amelynek tétje az ember maga, hogy mivé válik, engedi-e, hogy Isten bevezesse őt az Életbe. A valódi szárazságban lévő imája: „Tiéd vagyok, mert megteremtettél, Tiéd vagyok, mert hívtál és vártál…”(Avilai Szent Teréz) „Várom, mit teszel velem. Kérlek, add nekem, amit adni akarsz!”

Jó feltételeket tenni, dolgozni, törekedni azért kell, hogy megtapasztaljuk: nem sikerült.

 

Mély titok az emberi szív

 

Szövevényes a lélek útja, halló szív és látó szem kell hozzá, hogy újra meg újra leleplezzük önmagunkat, álszent, büszke énünket. Megfogalmazatlanul élhetnek a szívünkben, alig észrevehető torzulások, amelyek kiindulása lehet egy jó szándék, vagy egy ártalmatlannak tűnő hangulat.

Például, ha fölüti bennünk fejét a szomorúság, ez idővel elharapódzhat, és szomorú hiúsággá fejlődhet bennünk: „A többiek boldogok, de ők nem tudják, mi az igazi mély élet…”

Azután jöhet egy hangulat, amely ezt sugallja: „Én mindent jobban tudok másoknál; engem mindenki elfelejtett, elfelejtették, hogy mindenkinek tudok segíteni.” Ez a személyiség előbb-utóbb mérges lesz, pedig minden úgy kezdődött, hogy a jót akarta: segíteni másoknak. A többiek viszont nem vették észre, hogy ő zseniális.

Tovább menve olyan is lehet, hogy valaki erősebb, okosabb a többieknél, és mindenkit lenéz, amit önmagának sem vall be.

Hasonlóan rosszat szülhet a reménytelenség: „Vajon mi lesz velem, hogyan folytatódik majd az életem, ki lesz ennek vagy annak a területnek a felelőse?”

Nehéz tetten érni a lassan szívünkbe lopódzó büszkeséget: „Nem vagyok zseniális, és a közösség tagjai is mind jók. De ha én leszek a felelős vezető, akkor minden a legnagyobb rendben lesz.” Persze a jövőnek erre a csillagára még öt-tíz évig várni kell.

A fiatalabbak kísértése lehet: „Jók ezek az öregek… De ha egyszer majd mi jövünk…”

 

A testvér az én szentségem eszköze

 

Mit lehet tenni ebben a végeláthatatlan labirintusban, amilyen az emberi szív? – Szeretni. Keresni egy nővért, aki nehéz nekem, és újra meg újra magam elé képzelni őt, és szeretni, újra csak szeretni. Úgy nézni őt a szívemben, mint aki számomra a szentség eszköze Isten kezében. Harcolni a szeretetért, mert mögötte áll az igazi Jézus, akit keresek.

 

„Krisztussal együtt nézem, és a másiknak ezért többet tudok adni, mint a külsőleg szükséges dolgok: a szeretet pillantását, amire annyira szüksége van.” (Deus caritas est I/18.), és amire nekem is oly nagy szükségem van.

 

III.

 

Nincs határ: ez a sivatag

 

Újfajta vallásos élet a világban

 

A keresztény világ, a keresztény Európa már a múlté. A keresztet levetetik az iskolák faláról a pluralizmus jegyében és lassan már a kereszt nyakláncon való viselése is irritál másokat. Nyugaton kiürülnek a templomok és már csak az idősebbeknek fontos, hogy fölkeressék a papot. A szülők, akik a hagyományos keresztény értékrend szerint nevelték gyermekeiket, szenvednek, mert azok házasság nélkül együtt élnek barátjukkal, barátnőjükkel, gyermeket pedig alig vállalnak.

Hisszük, hogy Jézus nemcsak a tabernákulumban, hanem a másik emberben, a testvérben is valóságosan jelen van. Élő tabernákulum vagyunk, ahol el lehet időzni. Imádkozunk a tabernákulum előtt, és a szomszéd cellában imádkozó nővérre gondolva elmondhatjuk: „Jézus, te ott is jelen vagy, őbenne is nagyon szeretlek.” Így a kolostorban nemcsak egy tabernákulum van, hanem annyi, ahány nővér benne él. Új keresztény élet kezdődik: egymás szívében imádjuk Jézust. A testvér szentsége új méltóságot nyer. A Szentlélek templomai vagyunk, élő tabernákulumok, Krisztus hordozói. Jézus köztünk, a közösségünkben van, mert mindegyikünkben jelen van. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20) – mondja az Úr.

 

A lelki sötétség a szeretet iskolája

 

Van, amikor érezzük jelenlétét, van, amikor nem érezzük, de hisszük és tudjuk. Van, amikor akár munka közben is erősen tapasztaljuk Isten jelenlétét. Ő tudja, hogy ezt mikor és hogyan teszi. Ha adja nekünk ezt a tapasztalást, jó, ha nem adja, úgy is jó, és mi megyünk tovább. Nincs határ: ez a sivatag. Miért sötét ez a sivatag? Azért, mert Isten fölfoghatatlan az ember számára. Egyfelől sötétség, másfelől pedig, amikor érzékelhető a jelenléte, világosság, fény.

Ha szárazságot tapasztalunk, amikor semmit sem érzünk az Ő jelenlétéből, nem magunkat keressük, hanem egyedül Őt. Ha édes a Vele való kapcsolat, mi kérjük: „Ne távozz hamar!” Ő azonban nemsokára elmegy, hogy önzetlenek lehessünk, és ne az édességes érzések miatt keressük és szeressük, hanem Önmagáért. Ha nagyon szeret bennünket, akkor hosszú időre távozik, amitől szenvedünk, de amely idő alatt tanulhatjuk a szeretetet. Sokan vannak, akik segítségre szorulnak, akiknek nehéz hinni, ezért készek vagyunk ezt a magányosságot hordozni. Ebben a sivatagban növekszik a képességünk arra, hogy tiszta szeretettel szeressük Őt. Ha valaki az imádságban mindig boldogságban úszik, nem biztos, hogy Istentől van az a boldogság. Nagy áldás, ha az Úr megajándékoz bennünket azzal, hogy megtapasztalhatjuk Őt a lelki sötétségben.

 

A kolostor Isten paradicsomkertje

 

A közösség zarándokhely lehet, ahol jelen van az Úr, ha a szívünkben hordozzuk ezt az áldott sötétséget, amelynek fénye erősebb minden világosságnál. A kolostor zarándokhely lehet, ahol azonban mégis rejtettségben élnek az ott lakók. Fontos őriznünk ezt a rejtettséget, a sivatag magányát, ahol Isten és ember találkozik a csöndben. Ebből meríthetnek erőt az ide érkezők. Isten elrejtette Mózest a szikla hasadékába, amíg elvonult előtte az Ő dicsősége. Őrizni a klauzúra védőbástyáját, és szélesre tárni az imádság házának kapuját. Szép ez a kettősség, amely teret enged a Lélek működésének a nővérek szívében és a kolostor vendégrészébe látogatók szívében is. Fontos, hogy akik hozzánk jönnek, tudják, hogy ebből a szent csendből, a Találkozás misztériumából meríthetnek ők is, és ezt kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk. A kolostor Isten paradicsomkertje, ahol tetszése szerint ki-be járhat, és azt tehet benne, amit akar.

A sivatag tehát a paradicsomot rejti. A sötétségben, ürességben találjuk meg az Urat, aki várja, hogy odaforduljunk Hozzá: „Tiéd vagyok, mert megteremtettél…” (Avilai Szent Teréz) A legfontosabb a szabadság, amellyel oda tudjuk ajándékozni magunkat az Úrnak. Ha fájdalmat hordozunk a szívünkben, odafordulunk Jézushoz: „Szeretlek.” És Jézus örömmel visz bennünket az Atyához: „Látod, ez a kis kármelita azt mondta: »Szeretlek.«” Mire az Atya válasza: „Igen, ő az én gyermekem.”