Kriszta nővérünk önéletrajzából

 „Meghaltatok, és életetek Krisztussal
az Istenben el van rejtve.”
(Kol 3,3)

 1922. április elseje születésem dátuma. A hely: Devecser, akkor ott tanított édesapám. Nyolc nap múlva kereszteltek meg, amiért – sajnos – csak nagyon későn kezdtem el igazából hálát adni.

 Félév múlva már Kunszentmártonba költöztünk, az egyik tanyasi iskolába: Veker-tanyára. Ott született a húgom, Ili. Nagy szegénységben éltünk, majdnem a „világ végén”. De jó emberek vettek körül, aki elment az iskola mellett, mind beszólt: kell-e valami a városból? (…)

 Négy éves voltam, Ili két és fél, amikor újra költöztünk. Az áthelyezés Szeged-Felsőtanyára szólt, 5 km-re a tanyaközponttól, a Külső-Galygonyai iskolához. …édesanyánk lett az új tanító néni, két évig nekünk is, édesapánk pedig a tanító úr. Akkor nekünk is így kellett szólítani őket.

 

Boldog gyermekévek

 

Rengeteg emlékem maradt meg akkori életünkből. Véget nem érő játékok, a szabadságnak, a természettel való együttélésnek egy olyan boldog öröme, ami egész életemre meghatározó maradt. Édesapánk sok mindenre megtanított: facsemetét szemezni, melegágyat készíteni, palántálni. Sokszor vitt magával vadászni. Mi voltunk Ilivel a hajtók, s boldogan vittük haza a zsákmányt: nyulat, fácánt, foglyokat. Nyáron segítettünk játszópajtásainknak birkát, libát őrizni. A kerti munkában is szívesen vettünk részt: locsoltunk, gyomláltunk, segítettünk krumplit, kukoricát vetni, lestük, hogyan nőnek a virágok, hogyan bontják szirmukat. Szüreteltünk a gyümölcsöskertben. Édesanyánk megtanított gépen varrni, kézimunkázni. A nyári szünetben az iskola munkatermét rendeztük be babaszobának, és – különösen esős, hűvös időben – ott tanyáztunk. Sokat olvastunk, rajzoltunk.

 A nyári szünet legnagyobb eseménye: utazás a nagymamához, édesanyánk szüleihez Csehszlovákiába, Bártfától északra, 11 km-re, közel a lengyel határhoz. Nagypapa az üveggyárban dolgozott, üvegcsiszoló volt. Mi édesapával, sokszor a nagypapával is és a rokon gyerekekkel, sokat jártunk az erdőbe, szinte minden nap. Gombát szedtünk, délután a patakban fürödtünk és élveztük a fenyvesek susogását, nem győztünk betelni a hegyek-völgyek szépségével.

 Galygonyától a legközelebbi templom 5 km-re volt. Nagy ünnepeken kocsival mentünk szentmisére, sokszor pedig gyalog. De a rendszeres az volt, hogy édesapánk tartott – most úgy mondanánk – igeliturgiát. Sokat énekeltünk a többi gyerekkel és felnőttel, akik eljöttek. A hitoktatást is ő végezte, az elsőáldozásra is ő készített elő. Aztán eljött egy-két alkalommal a plébános úr, kikérdezett bennünket és az elsőáldozásra bementünk a templomba. (…)

 

Tanulmányok

 

Negyedik elemi után szüleim Szegedre vittek, az iskolanővérek polgári iskolájába. Ott voltam bentlakó. (…)

Szüleinktől sok jót tanulhattunk: egyenességet, őszinteséget, a mindig igazmondást, a becsületességet és az emberek szeretetét. (…)

A negyedik polgári után kijelentettem, hogy elegem volt az apácákból, nem akarok az ottani tanítóképzőbe menni. Édesanyám nem erőltette…

 Így kerültem kereskedelmi iskolába. Vonattal jártunk be Szegedre. Tanulmányi eredményeim alapján jó tanulónak számítottam, de nem tanultam alaposan. Verset sohasem tudtam megtanulni… Az algebrát végképp nem értettem, a számtant sem kedveltem. Annál inkább szeretettem a földrajzot, a kémiát. Hogyan gondoltam mégis, hogy kereskedelmibe menjek, azt csak később értettem meg, már a kolostorban. A gép- és gyorsírást tanultatta meg velem az Úr, aminek nagy hasznát vettük a konferenciabeszédek és lelkigyakorlatok lejegyzésénél. Az Ő útjai! (…)

Érettségi után a tanárképzőbe jelentkeztem, de a nyár folyamán vakbélgyulladással megoperáltak és édesapát behívták katonának. 1940-et írtunk.

Szeptemberben még elég gyenge voltam, és azt gondoltuk, várok egy évet a főiskola megkezdéséig. Közben édesapám egyik jó barátja, a főjegyző megkérdezte, nem volna-e kedvem a községházára menni gépírónak. Elmentem. Véget nem érő jegyzőkönyvek másolásával, szerződések írásával jól begyakoroltam magam a gépelésbe.

Elfelejtettem megírni, hogy 1939-ben szüleimet Kistelekre helyezték. Ott újra kezdtem a nagylányok Mária Kongregációjába járni. Harmadik polgárista voltam, amikor kongreganista lettem…

 

Kis Teréz - a hivatás kezdete

 

A kisteleki kongregáció prézese az egyik káplán úr volt: Vass József. Ő mesélt egy alkalommal a szentéletű barátokról, akiket Keszthelyen látott. – Most is vannak szentek, most is lehet szentté válni. – Ez nekem nagy meglepetést okozott. Az életem nagyon szabványos volt, a parancsok betartásának kötelezettségével véget is ért. A zárdai négy év nagyon sokat jelentett! – Vass atyától akkor kaptam Kis Teréz életrajzát. Lenyűgözött, megfogott és nem is engedett el. Leírhatatlan hatással volt rám. Az Úr akkor kezdett vágyat önteni a szívembe, hátha én is… én is… Neki adhatom magamat egészen? Elfogad?

 Hónapokon át, hol az „igen”, hol a „nem” volt az erősebb. Úgy látszik, az atya már látta, hogyan működik a kegyelem a lelkemben, sokat imádkozott értem, és lassan „igenné” lett bennem a hivatás. 1940. december 6-át írtunk. Hivatali szünet volt, és az egész elöljáróság, valamint a hivatalnokok a tíz órás nagymisére mentünk. Ott maradtam a templomban, és Jézus olyan erővel és boldogsággal töltötte be a szívemet: biztonsággal, hogy igenis Ő hív és én egészen az Övé akarok lenni. December 8-án a Szűzanya Szeplőtelen Szívébe és kezébe tettem életemet.

 Legkézenfekvőbb volt arra gondolnom, hogy a zárda, ahová az Úr hív, a szegedi Miasszonyunk zárdája. Csak ezt ismertem. Édesanyámmal el is mentünk december közepén, de azt mondták, most nincs fölvétel, jelentkezzem a következő év augusztusában. Szüleim részéről persze ez nem ment könnyen, a leghatározottabban ellenezték. Valószínű, nem hittek a hivatásomban. Igazán csak jót akartak és féltettek a csalódástól.

 

A Kármel

 

Közben Vass atya Szegedre küldött P. Hunyához, aki a pécsi Kármel felé irányította utamat. Jelentkezésemre Erzsébet anya azt válaszolta: nincs hely, betelt a létszám. 1942. január 26-án meghalt Aloysia anya, így hamarosan megkaptam azt az áldott levelet, melyben Erzsébet anya húsvét utánra tűzte ki belépésem idejét.

Április 12-én kísértek el jó szüleim a Kármelbe. Nehéz volt az elválás, de kinyílt a titokzatos klauzúra-ajtó, és úgy éreztem, otthonra találtam. Minden nagyon tetszett nekem, nem éreztem nehéznek a kármelita életet.

1943. január 10-én kaptam meg a szent ruhát. P. Brokárd celebrálta a szentmisét. Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Mária Kriszta lett az új nevem.

1944. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén tehettem le az egyszerű fogadalmat. Utána nagyon nehéz idők következtek. Háború volt. Sok éjszakát töltöttünk ébren a légiriadók miatt. Legbiztosabb hely volt: kórusunk oltára előtt, Jézusunk lábainál.

 

A háború viszontagságai – örökfogadalom

 

A következő évben a provinciális atya úgy látta jónak, hogy a nővérek egy része induljon Keszthelyre, illetve Szombathelyre… November 12-én Magdolna nővérrel ketten keltünk útra Szombathelyre, az utolsó vonatok egyikével. Másfél napig tartott az út – hol álltunk, hol mentünk… Rengeteg menekülő…

Szombathelyről nemsokára hazaküldték az újoncokat. (…) Kerubina nővér, aki előzőleg Pécsről jött, mint újoncmesternő-helyettes, ő volt rajta, hogy én is elmenjek. Szüleim és Ili akkor már Ajkán voltak a nagymamánál. Édesapám katona volt.

Édesapám jött el értem Szombathelyre, és talán februárig maradtam velük. Április 2-án cserélt gazdát Szombathely. Borzalmas idők voltak azok.

Pécsre visszatérve az új életkezdés öröme töltött el bennünket és a hála, hogy újra együtt lehetünk.

1947 Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén tettem le ünnepélyes fogadalmamat…
 

1948 novemberének egyik vidám rekreációján Erzsébet anya levelet tartva kezében nagy újságot hozott: Kriszta nővérnek kis testvére lesz. Igen, édesanyánknak 49 éves korában 1949. január 7-én kisfia született. Édesapám akkor írt nekem először hosszú levelet – addig csak édesanyám írt –, többek között: „helyetted küldte a jó Isten”.

 

Szétszóratás

 

1950. június 9-ről 10-re virradó éjjel elvesztettük pécsi otthonunkat. Tiszaújfaluba internáltak bennünket…

 

Tiszaújfaluról egy kis időre Kistelekre mentem szüleinkhez, majd 1951 januárjában vissza Pécsre, az ostyasütőbe. Nyári szabadságom alatt láttam, milyen nehéz helyzetben vannak a szüleim. A háború utáni szegénység, a rendszertelen és kevés fizetés miatt el kellett küldeniük a lányt, aki addig a kis Nándival volt, míg ők az iskolában tanítottak. Írtam Erzsébet anyának a helyzetről: úgy látom, otthon szükség van rám. Mivel Pécsett nélkülözni tudtak, Erzsébet anya úgy döntött, menjek haza, segítsek.

1956-ig voltam második anyja a kis Nándikának. (Ezt később ő fogalmazta meg így.) Húgom 1949-ben ment férjhez Budapestre, és az ő kis Máriája is sokszor volt Kisteleken, így két gyerek lett rám bízva.

Az akkori idők nagyon sok megpróbáltatást jelentettek. Olyan nagyon éreztem, hogy a jó Isten irgalmából élek. Ő mindig adott nekem lehetőséget az imádságra és a lelki dolgokra. Így biztosította számomra az egyensúlyt a szolgálat és imádság.

 

1956

 

1956-ban mehettem vissza Pécsre, nyáron. Okt. 23! Sohasem felejtem el. 1956 Mindenszentek ünnepe a templomunk búcsúja újra ünnep volt! Talán egy hét sem telt el, már nem tudtunk az ostyasütőből a Nap utcai lakásunkba sem menni. Elindultunk ugyan, hogy a lakóinknak ostyatörmeléket vigyünk, a hat gyereknek, mert élelmet nem lehetett beszerezni – s azt utca végén egy tank ágyúcsövét irányították ránk, így amilyen gyorsan csak tudtunk, visszamentünk. (…) Karácsony felé aztán újra megindult a munka, süthettük az ostyát, nehezen, lassan helyreállt a postaforgalom is.

Minden évben jutott építkezés, tatarozás, festés, meszelés, hol a Nap utcában, hol a templomban, hol az ostyasütőben. Sok-sok izgalmas napot éltünk át: figyeltek bennünket, bejöttek, ellenőriztek, kihallgattak és behívattak vallatásra.

A mi jó Urunk ígérte, hogy „megadja nektek, mit kell szólnotok” – igazán beteljesedett. (…)

 

Az ezüstfogadalom kegyelmei

 

1969-ben, az ezüstfogadalmam előtti lelkigyakorlatom érezhető nagy változást hozott lelki életemben. A mi Urunk addig soha nem tapasztalható módon elém tárta életemet, hibáimat, egész bűnös magamat. Igazából akkor sirattam meg mindent, amit az Ő szeretete ellen elkövettem. Olyan szeretetet és erőt öntött a lelkembe, hogy egészen megváltozva jöttem ki a lelki magányból. (Ezt Vilma néni fogalmazta meg így.) Megváltozott a kapcsolatom elsősorban a jó Istennel, aztán testvéreimmel szemben is. Tudtam, ez egyedül az Ő műve volt. Nyitottá, befogadó képessé tett mindarra, amit Ő akart, hogy megtegyek. Amire sok-sok éven át törekedtem – hiába –, azt most játszva tette meg bennem. Jelenléte olyan valósággá lett bennem, szeretete mindent könnyűvé és lehetségessé tett. Igazságai elkezdtek belülről fényleni, és elkezdett egyszerűvé és igazzá lenni minden bennem és körülöttem. – És mégis tudom, hogy megmaradtam törékeny, sebezhető, esendő, nyomorúsággal teli valakinek. De kezébe vett elképzelhetetlen jósággal, hogy alakítson, gyógyítson, megbocsásson, tanítson. Egész lényemet kiszolgáltattam Neki, hatalmat adtam Neki magam fölött. Hibáim nagy része megmaradt, sok-sok gyarlóságom, de tudom, hogy Ő jobbá tesz – nagyon kicsi lépésekkel. Mert „nem az, aki ültet, sem nem, aki öntöz, hanem aki a növekedést adja…”

 

Gondoskodás a szülőkről

 

1977. április 15-ig dolgoztam az ostyasütőben. Nyugdíjas időmet Pesten kezdtem a közben özveggyé vált húgomnál. Azzal a szándékkal hagytam ott az ostyasütőt, hogy majd idős szüleinknek segítségére leszek, ha Nándi öcsémék (közben ő is megnősült) elköltöznek Szegedre.

Ez hamar bekövetkezett, de mielőtt ők elmentek volna, haza kellett mennem: szeptemberben édesanyánk meghalt, édesapánk hetvennyolc éves volt. Talán egy évig laktunk együtt öcsém családjával, s aztán ketten maradtunk, édesapámmal. Lassan mutatkoztak nála az agyér-elmeszesedés jelei, végül pedig annyira legyöngült, hogy most már két és fél éve fel sem tud kelni az ágyból. Először egyedül viseltem gondját, aztán húgom is leköltözött Kistelekre, hogy ketten ápoljuk. 1986 áprilisában feljöttünk Pestre a húgom lakásába.

1977-ben úgy mentem Kistelekre, hogy sivatagba megyek. De be kell vallanom, nem hiszem, hogy a sivatag terméketlen lett volna. Édesapánkon keresztül sok-sok kegyelmet adott nekünk az Úr, és sok mindenre tanított. Hiszem, hogy benne Önmagát bízta ránk és szolgáltatta ki Magát nekünk. De ugyanúgy kell nekünk is kiszolgáltatnunk magunkat és egész életünket Őneki.”

Kriszta nővér egyike volt azon nővéreknek, akik a rendszerváltoztatás után, 1991-ben újraindították Pécsett a Sarutlan Kármelita Nővérek közösségét. Fokozatosan rosszabbodó egészségi állapota miatt 2007-től Budapesten a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek idősek otthonában élt.

A Kármel Krónikája Kriszta nővérről följegyezte: „Az ő megbízatása a papság mentése.” A nővérek ugyanis fölosztották maguk között a különböző társadalmi csoportokat, s mindegyikük főként azért a csoportért ajánlotta föl imáit, áldozatait.

 

Kriszta nővérünk, járj közben kármelita családodért és járj közben a papságért!

 

Kriszta nővér gyászjelentése