A Kármel missziója

 Egy kármelita nővér vallomása az imáról

Ha Isten föltárja előttünk a szemlélődés kapuját az imában, egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé válik.

    Amikor a belső imában szeretek és szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes kapcsolatom – bár a legintimebb valóság – többé már nem „magánügy”. Az imában kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével. A belső ima tehát – annak ellenére, hogy magányban és csöndben történik – nem elidegenít a világtól, hanem képessé tesz az egész teremtés befogadására és hordozására.

    Új módon látok Istenben, a Szentlélekben. A belső imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt az élő és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a Szentlélekben; a szív belső indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra föllángolásával – akár találkoztunk egymással e földi életben, akár nem. Ebben az imában, ahogy mi szeretjük egymást a Szentlélekben, soha meg nem unható az, hogy „szeretlek”. Amint kiindul belőlem a Lélek ösztönzésére, hogy „szeretlek”, azonnal megkapom a választ a szívemben: „én is szeretlek”. És ez így megy időtlenül, a percek, mintha már nem is peregnének tovább… Élő-eleven kapcsolat ez.

    A belső imában megvalósul, amit Jézus ígért: „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom.” – Szavak nélkül, a szeretet indulatával kérek, sokszor és legtöbbször anélkül, hogy konkrétan kérnék valamit. A szeretet az én könyörgésem. És ez az, ami kihat az egész világra, mert a Szentlélekben történik Jézus által az Atya akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van, mindenkit átfog, akár tud róla az illető, akár nem. Spirituális egység uralkodik a világban.

    A szenvedésemet is szeretetté alakítja a Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítő szenvedésébe. Amikor imádkozom, akkor lépek be a legteljesebben a világba, amely nem pusztán anyagi, hanem szellemi valóság. Mindenki fontos nekem és mindenkit szeretek – egyformán. Ezt nem én hozom létre magamban, hiszen erre képtelen vagyok, hanem Aki bennem szeret, és Aki bennem szeretve van, Ő ajándékoz meg vele.

    A legtöbb misszió belülről indul és kifelé irányulva hat kifelé. A kármelita misszió belülről indul, és befelé irányulva hat kifelé, vagyis az ima és a küzdelem színtere: az emberi szív.

    Ha a Szentírás szavaival imádkozom, az megóv a tévedésektől, mert magával az Igével imádkozom, az isteni teremtő Szóval, amely nem tér vissza az Atyához megvalósulatlanul, hanem megcselekszi, amire küldetett. Egyszerre csupán néhány szentírási szóval imádkozom, hogy ruminálhassam, ízlelhessem, és így a részemmé váljon. Az Eukarisztiában Krisztus szentséges testét és üdvözítő vérét veszem magamhoz. Hasonlóan nagy misztérium, amikor az imában az Isten írott szavával táplálkozom. Mindkettő szent és elszakíthatatlan köteléket teremt Isten és közöttem, valamint a teremtett világgal és benne minden emberrel. Az ima számomra fölbonthatatlan kötelék, amely állandó élő kapcsolatot jelent Istenben Istennel és az egész teremtéssel. Ez számomra a megkezdett örök élet valósága.