A Kármel megharcolt szabadsága

Szentcsaládról nevezett Angéla nővér OCD 

 

Nehéz röviden megfogalmazni utamat a Kármelbe. Egy kép jutott eszembe. Életemet egy tengeren való utazáshoz lehetne hasonlítani, melynek több kikötője volt és végső állomása a magyarszéki Mindenszentek Kármel, ahol 2007. március 31-én Margit nővéremmel együtt örökfogadalmat tehettem. Hálával tartozom sokaknak, akik életem hajóját navigálták, hogy a helyes irányt megtartva, elérhessen az Istentől kijelölt helyre. Az elmúlt 38 évemet átszőtték viharokon való átkelések, több állomáson feszült várakozással teli tartózkodások és békés, csendes keresések. 

Hálával tartozom szüleimnek, mert másfél évesen a keresztvíz alá tartottak és - bár hosszú ideig tudatlanul - Isten gyermekévé fogadásának örömében részesülhettem. Édesapám katonatiszt volt - ma már nyugdíjas -, ezért nem volt olyan egyértelmű az Egyházhoz való tartozás kifejezése. Bár Budapesten születtem (1969. július 31-én), Pécsett kaptam meg a keresztség szentségének ajándékát. „Zarándok" család voltunk; ahová helyezték édesapámat, oda költözött a család. A hitoktatás abban az időben szóba sem jöhetett. Lentiben kezdtem, majd Pécsett fejeztem be az általános iskolát. Édesapám utolsó szolgálati helye Pécs maradt, ahol született.

Az általános iskola 4. osztályának egyik év végi záró feleletekor történt, hogy az akkori legjobb barátnőm - sajnos, ma már nem tudom, hol él, miként alakult az élete -, a felelés előtti pillanatokban egy kis imádságot tanított nekem a Szentlélekhez. Osztályunkból ő járt egyedül hittanra, és erről szerintem rajtam kívül nem tudott senki. Mindig ámultam, amikor beszélt a hittanórákról és az elsőáldozásáról. Akkor még nem értettem a vele történt események lényegét, de a kis ima, amire megtanított - ma sem értem hogyan -, rögtön megmaradt a fejemben, és azóta is többször imádkozom. Így hangzik: „Jöjj el, Szentlélek, légy velem! Világosító Értelem, világosíts át fényesen! Ámen." 

Hálával tartozom Juditnak, mert csatorna volt Isten számára, általa Isten belépett az életembe úgy, hogy már tudtam, van Valaki, Aki fölöttünk áll és szeretetével igazgatja életünket. Minden általam nehéznek ítélt helyzeten Isten ennek a fohásznak elmondásával lendített át. Sajátos módon beszélgettem Istennel, mert az egyházi imádságokat nem ismertem. Szerettem volna már akkor emberekkel foglalkozni, akik segítségre, támogatásra szorulnak, ezért egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem.

Hálával tartozom bátyámnak és feleségének, akik érettségi után elvittek egy alföldi kirándulás keretében Jászszentlászlóra, ahol megismerkedhettem Zselepszky György plébános atyával, ma - kármelita szerzetesként - Fábián atyával. A nála töltött pár nap feltárta előttem Isten végtelen szeretetének másokban is működő jelenlétét. A születésemtől szívembe elrejtett kincs valósággá, tudatossá vált bennem. Fábián atya által kerültem kapcsolatba az Egyház egyik színével, a karizmatikus megújulási mozgalommal. 

A „kirándulásból" hazatérve testvéremék közösségébe kezdtem járni, melynek egy család adott otthont. Itt lehettem elsőáldozó 1988. február 21-én, és a nálam 9 évvel idősebb bátyámmal együtt a pécsi pálos templomban még abban az évben megkezdtük az előkészületet a bérmálás szentségének fölvételére. 1989. május 13-án együtt részesülhettünk a Szentlélek ajándékaiban, és a szertartáson a szüleim is részt vettek. Ekkor tapasztaltam meg igazán az Egyházhoz való tartozásomat, olyan volt, mint belépni Isten Misztériumának rejtettségébe.

Ebben az időben már házi szociális gondozóként dolgoztam, kb. húsz idős ember tartozott hozzám, akiknek segíthettem mindennapi helyzetük megoldásában. A feladatot kihívásként éltem meg, mert a különféle szociális ügyeket egyedül kellett intézni munkahelyi főnökünk irányításával. Szép és nehéz volt. Évek múltával elköteleződtünk testvéremékkel a pécsi Székesegyház „Élő Víz" nevű karizmatikus közösségében, ahol megtanulhattam az imádság Egyház által jóváhagyott formáit és az ún. kötetlen imádság gyümölcsöző erejét, a mindennapi szentírásolvasás gyakorlattá váltásának nehéz, de mások javát is szolgáló útját. Közösségünk több tagjával szolgálhattam a rosszindulatú betegségben szenvedő gyermekeknél, a pécsi Gyermekklinikán, ahová munka után jártunk az esti szentmisék kezdetéig, hetente egy-két alkalommal, és egy rövid időre megpróbálkozhattam a plébániai hitoktatás örömével, megtapasztalva nehézségeit is.

Ebben az időben néha már felcsillant előttem a szerzetesség gondolata, de erősebb volt a vágyam a családi élet iránt. Isten azonban „szárnyai oltalmában elrejtett" engem, és próbálkozásaim kezdetben nyitott ajtajai egy ponton túl bezárultak. Ez érvényes volt pályaválasztásaimra éppúgy, mint párválasztásaimra. Akkor nem értettem, de próbáltam az Úton megmaradva tovább menni.

Közben egy gyermekkori erős vágyam teljesülhetett be: három műszakos ápolónőnek a pécsi II. sz. Belgyógyászati Klinika nephrológiai osztályára kerültem. Gyönyörű évek voltak, életemnek ez a kikötői állomása volt a legstabilabb, a leginkább mélyről fakadó. Itt készítgetett fel Isten a szerzetesi hivatás Tőle kapott ajándékának elfogadására. Apostoli rendbe való belépésemet fontolgattam, sőt misszionárius szerettem volna lenni. Közvetlenül Kalkuttai Boldog Teréz anya halála után - 1997. szeptember 5-én, pénteken halt meg -, szeptember 8-tól három hetes szabadságomat, a Szeretet Misszionáriusainak budapesti, Tömő utcai házában töltöttem. A rákövetkező években hozzájuk jártam, próbáltam lelkiségüknek megfelelően élni. Komolyan gondolkodtam a rendbe való belépésen, és egyik szabadságomat európai anyaházukban, Varsóban töltöttem. Nagyon szép volt, sokat tanultam tőlük is, de ott tartózkodásom idején megfogalmazódott bennem, hogy valami többre vágyom. Meg kellett tapasztalnom, hogy tetteim Isten szerinti végrehajtásához több imádságra, elcsendesedésre van szükségem. Bezárult ez az ajtó is, de ablaka továbbra is nyitva maradt bennem, hiszen Boldog Teréz anya és Lisieux-i Szent Teréz szoros kapcsolatban állnak egymással. Mindezek ellenére a kalkuttai anyaházba való jelentkezési lapomat kitöltöttem, de belépésemet kétszer is elhalasztottam. Nem ismertem fel, miért. Amikor az itthoni kis közösségem vezetőjétől elbúcsúztam, és beszélgettünk a Szeretet Misszionáriusainak más rendi ágairól, a szemlélődő ággal kapcsolatban valamilyen számomra addig szokatlan érzés vett erőt rajtam. Heteken keresztül bennem maradt az a csendes megbékéltség, és elkezdtem fontolgatni, hogy talán mégsem az apostoli, aktív élet az utam. Mint egy addig sötétben levő terület, úgy világosodott meg előttem, hogy még házi gondozó koromban jártam a pécsi Kármelben. Teresita nővér, az akkori perjelnő kérésére többen átmentünk a Kármel kertjébe tarackot irtani. Egy ilyen alkalommal mutatta meg nekünk Teresita nővér, a kolostor alagsorának átépítési munkálatait, mellyel cellákat alakítottak ki. Nagyon jó volt ott lenni. A ház nagyobb részében akkor még lakók éltek. Visszagondolva: Isten csendes szellője, mely a kármelita élet felé irányított, többször is megérintett, de mindig elengedtem magam mellett. 2000 tavaszán azonban, amikor a pálos atyák szervezésében részt vehettem egy római zarándokúton, a Szent Péter Bazilikában tartott szentségimádáson már azért imádkoztam, hogy ha ez a felismerés Istentől kapott ajándék, akkor teljesülhessen az Ő akarata. És attól fogva - kórházi beosztásomtól függően - elkezdtem szentmisére járni a Kármelbe. 

Hálával tartozom lelki atyámnak, P. Bátor Botond pálos atyának, aki türelemmel kísérte végig lelki utamat, még ha talán némelykor őt is megrázta az ide-oda imbolygó hajóm labilitása. De ahogy szüleim és testvérem családja, ő is mindig mellettem állt. És eljött egy pillanat, amikor a stabilnak látszó kikötőmet nekem kellett bezárnom úgy, hogy Isten mögöttem állt, de azt az ajtót már nem Ő akarta becsukni. Az akkor legnehezebb és számomra fájdalmas döntés mégis egy pillanat műve volt. A szívemet nyomasztó kő legördült.

Az előkészületi napokat, amikor érdeklődőként jelentkeztem a Kármelbe, és amikor belépésemre sor kerülhetett (2001. március 24.), igazi testi és lelki földrengések rázták meg, saját magam, de szüleim életében is. Isten ajándéka, hogy éppen családom biztatott utam folytatására, a döntésem melletti szilárd kitartásra, amikor minden összeomolni készült körülöttem. Érdeklődő időmet el kellett halasztani, mert két hétre kórházba kerültem, a belépésem előtti három hetet pedig édesapám töltötte súlyos betegséggel kórházban. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek csupán külső megpróbáltatások, és a belső lelki küzdelmek ezután jönnek. Igaz, amit perjelnőnk, Mirjam nővér többször is elmond, hogy a Kármelt csak a falakon belül, a hétköznapok megélésével lehet megismerni. Egyetlen pillanatát sem sajnálom, egyetlen alapjaimban megrázó belső küzdelmet sem cserélnék el, még ha lehetne, akkor sem. Nővéreim közösségének megtartó ereje Isten különleges szeretetének ajándéka, általuk tapasztalhatom meg Isten irántam való bizalmát, és általuk tudom elfogadni, hogy mindennap - erre a szeretetre és bizalomra építve - adott a lehetőség az újrakezdésre. Amíg dolgoztam és próbáltam másoknak segítségére lenni, a lelkemben szükséges belső munkák háttérbe szorultak. Mások felé próbáltam nyitott lenni, de a közvetlenül mellettem élőkre és saját önfegyelmezésemre nem figyeltem. Ezeket az elmulasztott pillanatokat ma is sajnálom, a szülői szeretet azonban még ezt is elnézte. A Kármelben nővéreim imái alakítottak, alakítanak, mert egy zárt közösségben csak felfelé vezethet a megoldások útja. A mindennapokban tapasztalhatjuk meg, hogyha személyes életemben első utam nem az Atyához vezet Jézuson át a Szentlélekben, akkor láncszemem elszakadhat, Isten szentélyének egy téglája - ami én vagyok -, meglazulhat. Felelős vagyok a mellettem élőkért, mert csak általuk tudom megtanulni, mit jelent a felelősség másokért. 

Első fogadalmam (kis fogadalmam) letételekor Jézus szavait választottam életem céljául, jelmondatomul: „Én vagyok az út, az igazság és az élet." (Jn 14, 6) Ünnepélyes örökfogadalmam mottójául pedig nem kerestem, hanem találtam az Énekek énekéből egy verset, ami összefoglalja eddigi életemet, és eggyé kezd válni bennem Jézus szavaival: „Megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam, el nem engedem." (Én 3, 4)

Egy újabb szakasz kezdődött el, amikor véglegesen Isten kezébe helyeztem az életemet, amikor ajándékba kaptam Tőle közösségemet. Az örökfogadalmam előtti két hónapot úgy éltem meg, hogy ez a kikötő számomra valójában egy kis sziget, amit minden oldalról hullámverések érnek (a világból, az Egyházból, hazánkból érkezők), és ezeket Isten tudja lecsendesíteni benső, egyéni imáink és a közösség egysége, valamint a közös imaórákban való szüntelen felfelé tekintés által. Talán ez lehet a mi apostolságunk, hogy a bensőnkben és a közösségileg megélt örömökben és nehézségekben áradhat Isten csendje és békéje vissza a világ felé. Ez a mindennapi születések és halálok ideje, amikor valaki, valakik újjászülethetnek imáink által. Az Istenbe vetett hit, a Krisztushoz való tartozás, a Szentlélekre való ráhagyatkozás adhatja meg az Egyházban betöltött szerepünket, hogy egyre inkább Krisztus lakjék szívünkben, a szívekben, és gyökeret verjünk, verhessenek mások is, és alapot vessünk és vethessenek mások is a szeretetben. Hálával tartozom Istennek, mert különleges módon fonta össze életemet Margit nővéremmel. Egy időben lehettünk érdeklődők, egy hónapnyi különbséggel öltözhettünk be, és egy napon tehettük le az első és az örökfogadalmat. Isten ajándékozó szeretetének jeleként éltem meg, hogy a Kármelben élővé válhatott Erdély népének és magyar hazánknak egysége.

A nevünk kötelez, mondta szeretett lelki atyánk. Életem a megharcolt szabadság gyümölcse lehet, ha már nem félek a hullámverésektől, és megengedem vadhajtásaim levágását, valamint ha egyre jobban megnyitom szívemet, hogy Isten csendes Szellője belém áramolhasson. Tiszta csatorna szeretnék lenni sokak javára, hogy Isten Szeretete betölthesse minden ember szívét, és mindenki felfedezhesse a szívében elrejtett kincset. Ehhez szeretném kérni minden kedves olvasó imáit