Isten jelenlétében maradni

I. A sivatag (1 Kir 17, 2-7)

Az első sivatag az a hely, ahová visszavonulunk. Ez Illésnek a barlang, amely a Kerit patak partján van. Visszavonul Keritbe Isten hívására, aki határozottan kéri, menjen el arról a helyről, ahol addig tartózkodott.
Kármelita életünkben jelen van mindhárom tényező:
– elmegyünk arról a helyről, ahol éltünk;
– Isten hívására indulunk;
– Isten arra hív minket, hogy vonuljunk vissza, rejtőzzünk el egy magányos helyen.
Miért nevezzük ezt a helyet sivatagnak? Figyeljünk Illésre a barlangjában, semmi sem hiányzik neki: van kenyere, vize, húsa. Békéje is van, és Isten gondoskodik róla, bőven ad neki eledelt a holló által, ami naponta kétszer jár hozzá tele kosárral.
Hasonló helyzetben vagyunk: Isten jóságos gondoskodása körül vesz bennünket. Amint Illés, mi is tudatosan visszavonulunk. Az Úr közösségi életre hív minket. Szívünk mélyén mindannyian megtapasztaltuk Isten szeretet-meghívását, amely örömmel teljes. Ebből merítettük a kedvet és az akaratot, hogy elhagyjuk előző foglalkozásunkat, munkánkat, barátainkat és családunkat.
Elhagyni, hogy mostantól kezdve csak egy valóságot keressünk: a drágagyöngyöt, örömünk Istenét. Ne húzzuk az időt, ne foglalkozzunk mindazzal, ami bár jó volt, de elmúlt, és késleltet, eltérít attól, ami igazán fontos! Dönteni kell tehát amellett, hogy – mint Illés – visszavonulunk egy konkrét helyre, amelyet a lehető legritkábban hagyunk el, mert energiánkat nem akarjuk máshol szétszórni.
Mi választottuk ezt az életformát, illetve beleegyeztünk a kiválasztásba, mert az égő hívás, az Úr Jézus szeretete szívünk legmélyebb rejtekén sürget. Ez az a döntés, amelyet nap mint nap próbálunk megélni, és ami boldoggá tesz minket.
Mi ez a boldogság? – A szeretet sürgető hívására beléptem a Kármelbe, egy konkrét közösségbe. A napirend rendszeres és ismétlődő: nem én szervezem az életemet, nem én vagyok a továbbiakban életem központja és motorja. Szembesülök saját korlátaimmal és másokéval, valamint új életem korlátaival is. Szenvedélyes lendülettel beléptem, kerestem a drágagyöngyöt... – és most a mindennapok életét kell élnem!
Lehetséges, hogy a kép szétesik: mindennapi behatárolt általános napirendem nem illik össze szenvedélyes szeretetemmel. Mi akkor a teendő? Miért maradok a Kármelben, ebben a sivatagban?

A boldog éjjelen,
Titokban, hogy ne lásson ember,
S ne lássak én se mást,
Utamra egy tűz szórt világot:
Az, mely szívemben ég-lobog.

S irányította lépteim
Verő napfénynél biztosabban,
A helyre, hol már várt reám az,
Akit jól ismerék,
S hol rajta kívül nem volt látható más.
(Keresztes Szent János: A lélek dala, 3-4. vers)

Amint a bibliai jelenetekben előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor a patak elapad, nincs több víz, úgy az ember is megtapasztalja a hiányt, a nélkülözést, és ekkor lépünk be a második sivatagba.
„Megijedt erre Illés és felkelt...”, „Kelj fel, egyél...” (1 Kir 19, 3. 7)
Illés fél, és ennek hatására nekiindul az útnak, a sivatagba menekül. Ez a második sivatag, amely ugyancsak párhuzamban áll kármelita életünk útjával. Újra a bevonulás helyére kerülünk: Illés egyre mélyebben bevonul a sivatagba, átmegy rajta, és ott teljes magányban marad; szolgáját a sivatag szélén hagyja. Most már nincs patak, körülötte minden forró és tikkasztó. Nekivágott a sivatagnak a félelem indítására, és ott, a második sivatagban találkozik, küszködik a reménytelenség kísértésével. „Elég volt, Uram, vedd el életemet, mert én sem vagyok jobb, mint atyáim.” (1 Kir 19, 4) Messze Illés mögött maradt az első öröm, mint valami délibáb, nem lát mást, mint a keserű és kegyetlen valóságot. – Miből ábrándulunk ki? – A többiekből, a környezetből és elsősorban önmagunkból. Nagyon magasra tettük a mércét, és idővel rájövünk, képtelenek vagyunk teljesítésére. – Mire vagyunk képtelenek? - Figyeljünk Illésre: „én sem vagyok jobb, mint atyáim”! Másként szólva: tökéletesebb akartam lenni náluk, és kudarcot vallottam. Nevetséges lenne, ha nem volna annyira kegyetlen tapasztalat. – „Elég, vedd el életemet”. – Eljön az az elkerülhetetlen pillanat, amikor a kármelita nővér tudatára ébred, hogy nem felel meg saját hivatásának, nem odavaló, és később sem fog megfelelni. – Mindez kemény valóság. Vajon kármelita életünk csupán súlyos és keserű teher? – Szó sincs erről. – Van úgy, hogy nehéz a helyzetünk, de mindenki életében vannak ilyen szakaszok. Lelkünk legmélyén azonban él egyfajta fájdalmas öröm. Fájdalom, mégis öröm, amely tele van emberséggel. A forrás nyugodtan folyik, csordogál bennünk, a szívünk mélyén, és lecsapol, tisztít, táplál, megöntöz.
Csüggedtségével küszködve, a kísértés súlya alatt, Illés nem szűnik meg hinni Istenben. Elmondja Istennek összevisszaságát és fáradságát, de semmit sem kér. Az is lehet, hogy eszébe sem jut kérni. Beadja a derekát és lefekszik. A sivatagi tikkasztó napon egyértelmű, mi lehet ennek a következménye. Ekkor jön el Isten órája. Nem engedi, hogy Illés elaludjon a halálveszélyben, és megadja mindazt, amire szüksége van az élethez, kenyeret, vizet, sőt gyöngédséget: lepényt süt neki. Isten bátorítja, és megsejteti, hogy a hátralévő úthoz sok energia és bátorság kell.
Tegyük föl a kérdést: részesülünk-e Illés tapasztalatában? – Igen, a mi tapasztalatunk hasonló az övéhez. Nincs döntőbb és lényegesebb pillanat, mint amikor szembesülünk a valósággal. Lisieux-i Szent Teréz írja: „Mindig szent akartam lenni...” – Szembeállítja széles vágyait a valósággal, amely oly fájdalmas szenvedést okoz, hogy a vértanúságot hozza példának. – Életem nincs összhangban akaratom döntéseivel. Belátom, hogy így van, de nem tehetek róla. Megállapítjuk, hogy le kell mondanunk az eddig hasznos eszközökről. A cél ugyanakkor nem változik. Nem szabad összekevernünk az eszközöket a céllal! Elkerülhető-e a mindenről való lemondás? Nagy kísértés, hogy újra leüljünk a forró nap alá kenyér és víz nélkül. Lisieux-i Szent Teréz az isteni lift képét használja: „Túl kicsi vagyok... Csak Te tudsz, Uram, magadhoz emelni.”

„Ez örök forrás megbújt rejtekében,
De én tudom jól, hol rejtőzik éppen,
Ha éjjel van.

Kezdetét nem tudom, kezdete nincsen,
Csak azt tudom, benne kezdődik minden,
Ha éjjel van.

Tudom, nem ér benn mérőón fenéket,
S nem lelhet senki széles árján véget,
Ha éjjel is van.”
(Keresztes Szent János: Lobogó istenszeretet, 214. o., 1, 3, 5. versszak)

A második sivatag visszafordíthatatlan állomás, irány. Az élet tovább halad. Illés megy negyven nap és negyven éjen át a száraz sivatagban. Így történik ez életünk folyamán is. Ettől kezdve azonban valami radikálisan megváltozott: Isten vezet bennünket és őrködik felettünk, jóságos tenyerében tart bennünket, ezek után már lényegtelen szegénységünk.
Illés átment a sivatagon. Sivatagi útja végén újra találkozik Istennel. Ez az új találkozás fölidézi első tapasztalatát, mely útjára indította – mégis egészen más.

II. Találkozás Istennel

„Él az Úr, akinek színe előtt szolgálok.”
Illés jelmondata a Kármel jelmondatává vált, amely csaknem kiáltás, de mindenképpen radikális hitvallás, mely egy előzetes és lényeges tapasztalatot feltételez: Igen, Isten létezik. Kijelentem, hogy létezik, amit abból tudok, hogy megéltem valamit.
Mindnyájan tudatára ébredünk hivatásunknak, amikor megtapasztaljuk Isten jelenlétét szívünk-lelkünk mélyén. Ez a tapasztalat pedig egyre jelentősebb helyet kap bennünk, míg végül betölti egész bensőnket. Nem erőszakos jelenlétről van szó, hanem olyan forráshoz hasonlítható, amely feltör, morajlik egy sötét barlangban. Tapasztalatunk nem egyforma, hanem egyetlen, egyedi, mint két személy között a találkozás, és olyan diszkrét, mint egy bontakozó szerelem. Ugyanakkor mindent megváltoztat anélkül, hogy a látszat változna. Az említett tapasztalat a következő történetek kulcsa.
Ebből az első tapasztalatból kiindulva Illés útra kel, ugyanakkor csak áll az Úr előtt. Ebben találjuk a kármelita nővér életének lényegét: Isten jelenlétében maradni, kitartani a szeretetben, amint Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet nővérünk mondta. Ez a mindent átfogó „tevékenység” a célunk és életünk értelme. Az Úr előtt maradni a személyes és közösségi imában, a zsolozsmában és a belső imában, valamint a mindennapi munkában. Mindent Érte tenni, minden pillanatot Érte élni, az ima tüzében a Lélek által elégetni a földi árnyékokat. Lemondani egy közvetlenebb tevékenységről, és Szent Terézzel együtt hinni abban, hogy az ima nem más, mint a világ mozgatóereje.
„Azt mondta erre neki: »Jöjj ki!« (…) s kiállt a barlang ajtajába.” (1 Kir 19, 11-13) A kimerítő sivatagi út után Illés eljutott Isten hegyére. Belépett egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Ismerjük a jelenetet. Illés számára szükséges volt a sivatagi út, hogy végre találkozhasson Istennel az enyhe szellőben. Isten azonban nem azonos a szellővel. Illés nem lát semmit, ugyanakkor tudja, hogy Isten jelen van.

„S irányította lépteim
Verő napfénynél biztosabban,
A helyre, hol már várt reám az,
Akit jól ismerék,
S hol rajta kívül nem volt látható más.”
(A lélek dala, 4. versszak)

A hivatás kezdete benne van az első találkozásban. A sivatagon való átkelés után kerül sor a második találkozásra, mely az események folyamatát ugyan nem változtatja meg, de megváltoztatja az embert, mert átalakítja annak képmására, Aki eljön.
Mi is éljük az Istennel való találkozásokat: előre nem látott, váratlan, elmúló találkozásokról van szó. Isten meglátogat bennünket kegyelmével, átalakít, és új kedvet ad a további utazásra. Életünk minden napján vágyódunk e váratlan pillanatok után, amikor egyszerre Isten megjelenik és eltűnik, ugyanakkor ez a találkozás betölt, lelkesít, növeli szomjúságunkat és felszítja vágyunkat. „Íme, az ajtónál állok és zörgetek.” (Jel 3, 20)
„Azt mondta neki erre az Úr: »Eredj, s térj vissza utadon a pusztán át Damaszkuszba…«” (1 Kir 19, 15-16)
Ezek után azt várnánk, hogy Illés nagyon jó munkát végez majd, Isten megváltoztatta kemény szívét, és szelíddé tette.
Illés valóban megszerette Istent, de hozzáállása, magatartása igen kemény volt. Nem maradhat ilyen e rendkívüli találkozás után! Isten megváltoztatta, hogy eszközzé váljon missziójában, feladatában.
Mit olvasunk a Bibliában? Nem lesz további feladata a földön. Isten arra kéri, hogy a tüzet adja át, és úgy fogadja Elizeust mint utódát. Ennek hallatára valami tiltakozik bennünk, nem értjük… Így van ez a mi életünkben is! A mag földbe hull, és csak éjszaka, rejtett módon terem.
János evangéliumában olvassuk: „Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával.” (12, 3)
Életünk nem több mint illat, nem kézzelfogható, de pótolhatatlan valóság, ha boldogságunkat tekintjük.
Elveszíteni életünket és befogadni Krisztust, átadni magunkat neki, hogy találkozhassunk az Atyával…
Krisztus Jézus „aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez… Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8)
A szolga nem nagyobb Uránál.

III. Milyen az Isten?

Illés egész életét, lényét Istennek adta. De ki ez az Isten? Ki az az Isten, aki kármelita életünk központja és célja?
„Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.” (1 Kir 17, 1)
Ez nem ima, hanem figyelmeztetés, amit Illés Isten nevében mond a királynak. Vegyük észre – ez mindig így van –, Illés kapcsolatban marad a többiekkel:
1. Isten személyes Isten, akivel Illés élő kapcsolatban van. Ez nemcsak intellektuális vagy lelki kapcsolat, hanem Istenhez köti az életét. Szolgálja őt nap mint nap, konkrét tettekkel.
2. Isten egy nép, egy közösség Istene, amelynek Illés is tagja. A csapás, amit előre jelez, őt is érinteni fogja. Bár Isten embere, neki sem lesz víz, az ő életét is veszélyezteti.
Illés kettős sorsközösséget él: Istennel és népével. Hasonlítunk hozzá. Visszavonulunk a sivatagba, de nem vagyunk „a népünkön kívül”, hanem mindent, ami életéhez tartozik, megosztunk vele.
„Uram, Istenem, kérlek, térjen vissza e gyermek lelke a testébe.” (1 Kir 17, 21)
Illés egy szenvedő édesanyáért imádkozik. Nekünk sincs más lehetőségünk, mint a közbenjárás. Isten elé visszük X, Y örömeit, bánatait; a világ örömeit és bánatait. Imádkozni azt jelenti, hogy saját erőnkből semmit sem tehetünk – imádkozni, várni és szenvedni testvéreinkkel... Szenvedni, mert nincs eszközünk, és képtelenek vagyunk helyre tenni mindazt, ami rossz irányba tart. Ki kell tartanunk ugyanakkor a bizalomban és az Istenbe vetett reményben, mert szeret bennünket. Tapasztalat alapján biztosak vagyunk szeretetében! Kitartani a bizalomban azokért a testvéreinkért, akiknek elfogyott az erejük, vagy akik nem tudják, hogy ki az Isten. Az Isten az, aki szeretetből az embereknek adta egyszülött Fiát, aki engedte, hogy Fia átmenjen a halálon.
Ebben áll kettős szolgálatunk: szenvedni és örülni valakivel. Őrizni a világ éjszakájában egy makacsul égő mécsest. Anélkül, hogy azt állítanánk, csak mi tesszük ezt, mégis annak tudatában, hogy ebben áll a mi egyházi szolgálatunk.
Igaz, szinte semmit sem tudunk tenni – legalább is látszólag –, hogy enyhítsük a világ szenvedését. De létezik egy tér, ahol tehetünk valamit, konkrétan a közösségi életre és a nővérekkel való kapcsolatainkra célzok. Így segíthetünk.
Hogyan élünk tehát nővéreinkkel? Hogyan hordozzuk örömeiket, bánataikat, gyöngeségeiket és természetük különbözőségét? Ezen a téren is gyakran fájdalmasan tapasztaljuk tehetetlenségünket, korlátainkat! De emiatt lemondhatunk-e az első kis lépés megtételéről – a szeretetért?
Látjuk, hogy Illés közbenjár szenvedő testvéreiért:
„...mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok, és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten...” (1 Kir 18, 36-37)
Szüksége van-e Istennek ügyvédre? Tanúkra biztos, hogy igen. És ezek a tanúk mi vagyunk. Nem szavaink által, nem állítólagos erkölcsös tetteink által, hanem a tény által, hogy vagyunk, és hogy így élünk Istenért közösségben. Csendben mondjuk: Isten, Isten... Jó és kívánatos, hogy legyenek olyanok, akik azzal az egyetlen céllal élnek, hogy dicsérik Őt, és megvallják: Ő az Isten.
„Elveszíteni életünket Istenért, és megtalálni magunkat, mint Isten ajándékát.”
Igen, elveszíteni az életet, de megtalálni benne azt a boldogságot, amely szelídséggel tölt be és szelíden, csendesen kiárad az egész világra.

Chantal nővér OCD
Domont