Hit és szeretet a szenvedésben

      Lisieux-i Szent Teréz üzenetét mélyebben fölfogjuk, ha megértjük, hogyan élte meg a szenvedést. Ki tudta mondani, hogy szereti a szenvedést, de azt nem mondta, hogy többet akar szenvedni, viszont elfogadta a tényt, hogy a szenvedés életéhez hozzátartozik. Nem ő választotta, de a hitben elfogadta, mint olyan utat, amely minden emberrel erősíti a közösséget. A szenvedés állapota olyan utat nyitott meg számára, amely az öröm felé vezette, és amely lehetővé tette, hogy a gyakorlatban konkrétan megismerje, mi a szeretet. Amikor belép a Kármelbe, ezt mondja: A szenvedés kitárta felém karját, és én szerelmesen vettem belé magamat.
      Teréz lelkiségének néhány kulcsfogalmát nem történészként szeretnénk érinteni, hanem hogy olyan üzenetet közvetíthessünk általa, amely a hétköznapokban is segíthet bennünket.
      
      Elszakadások
     
      Melyek voltak első szenvedései? Életének első napjaitól kezdve találkozik a szenvedéssel. Egy idősödő házaspár kilencedik gyermeke. Születése előtt a család négy kiskorú gyermeket veszít el. Egyik testvérének a nevét kapja, aki két évvel korábban halt meg. Édesanyja már beteg, amikor Terézt várja, ugyanakkor minden házi munkát el kell végeznie. Nagyon nehéz a környezet, amelybe beleszületik. Teréz anorexiás, visszautasítja az anyatejet, ezért dadára bízzák, aki majdnem kicsattan az egészségtől, és visszaadja életkedvét. Ez egyben azt is jelenti, hogy egészen kis korában elszakad az édesanyjától, amikor rátalál a dadára. Az élet megtalálása és az édesanyjától való elszakadás Teréz életének felépítésére a későbbiekben is jellemző. Hamarosan újabb elválást kell megélnie, amikor visszatér a családhoz. Ez a kényszerű elválás, amelyet kisgyermekként megél, a későbbiekben még inkább erősíti ragaszkodását édesanyjához. Ezért amikor négy és fél éves korában édesanyja meghal, sokkal mélyebben érinti. Hogyan reagál Teréz? Olyan mélyen érinti, hogy még csak nem is sír, hanem fájdalmával magába zárkózik, és csak tíz éves korában képes megsiratni édesanyját. Mindez akkor történik, amikor egy újabb nehéz elválást él meg: egyik nővére belép a kármelita közösségbe. Kisgyermekkora után a második fontos esemény, hogy édesanyja halálát követően második legidősebb nővérét, Poline-t pótmamának választja. Az első, a legidősebb leány, Marie pedig Teréz keresztanyja. Eljön az idő, és Teréz megtudja, hogy Poline is belép a Kármelbe. Ez olyan számára, mintha másodszor is meghalt volna az édesanyja. Senki nem ad neki magyarázatot sem akkor, amikor édesanyját veszíti el, sem akkor, amikor Poline-t. Egyedül nem képes feldolgozni az újabb elválást. Nem tudja elfogadni ezt a fájdalmas esemény, és belebetegszik, olyannyira, hogy már attól tartanak, megbolondul. A betegség Teréznél nem katasztrófa, hanem annak kifejezése, hogy ez számára már túl sok, nem tud megbirkózni vele.
     
      A szenvedés új utat nyit
      
      A szenvedésre tehát nem kell úgy tekintünk, mint valami ellenségre, amelyet el kell utasítanunk. Sokszor úgy gondolkozunk ugyanis, hogy a „normális” életbe nem fér bele a betegség, mégis előfordul, hogy megbetegszünk, és ez éppen azért történik, hogy egy új utat nyisson meg bennünk. Teréz már egészen kiskorában eljut arra, hogy ilyen módon értelmezze a betegséget. Úgy nyilatkozik, hogy meglepő számára, mennyire segítette őt a szenvedés. Hogyan gyógyult föl ebből a furcsa betegségből? A gyógyulás akkor kezdődik, amikor Szűz Mária felé fordul. Máriánál keresi, ami létszükséglete: a szeretetigény kielégítését. A hit, a bizalom, amellyel Máriához fordul, egy új utat nyit meg, amely az életre, a gyógyulásra vezet, vagyis a szenvedés mélyén a bizalmat választja, és így fogadja Mária mosolyát. A mosoly minden kisgyermeknek nagyon fontos. Ez az első jel, amit édesanyjából fölfog. Mária mosolya Terézre olyan, mint amikor a kisgyermek ráismer édesanyjára, vagyis ez egyfajta újjászületés.
      
      Ingyenes szeretet
     
      Élete későbbi szakaszában beköszönt egy olyan időszak, amikor kételyei támadnak ezzel a gyógyulással kapcsolatban. Teréz először átéli az elszakadást édesanyjától, majd pótmamájától, Poline-tól, most pedig attól a gondolattól szenved, hogy mennyei édesanyját és az ő mosolyát esetleg csak ő maga találta ki, pusztán a fantázia szüleménye volt. Mi is találkozunk azzal a problémával, hogy úgy gondoljuk, nem vagyunk méltók a szeretetre, és ő is úgy gondolta, csak beképzelte magának Mária mosolyát. Isten szeretete ingyenes, az életet ajándékba kapjuk – Teréz pedig az ezt megkérdőjelező kísértéssel küzd. Az a küldetés, amelyet Isten rábíz, éppen az, hogy nyilvánvalóvá tegye, hirdesse életajándékának ingyenességét. Nincs semmilyen ellentét Isten élete és az ember élete között. Mindazt, amin átmegyünk, Isten arra akarja fölhasználni, hogy több életünk legyen és növekedjünk. Teréz útja abban állt, hogy szilárdan higgyen ebben, bármi történjék is. Négy éven át tartó aggályoskodástól szabadul meg a karácsonyi kegyelem által, amikor szintén egy újjászületést él meg. Újra megtapasztalja, hogy Isten ingyenesen adja az életet. Újabb jelét kapja, hogy az élet ajándék, és jogos az élet utáni vágya. Újra megtalálja a lelki erőt.
     
      Elszakadás édesapjától
     
      Ezután hosszú út következik – bár nem időben, mert a karácsonyi kegyelemtől számítva mindössze két év telik el –, ami a Kármelbe vezeti. 1888 áprilisában lép be, ahol újabb három elválást kell megélnie. Először is a klauzúrás élet folytán el kell válnia a világtól, miután elszakad édesapjától, annak különösen betegsége miatt. Eddig minden az édesanyjától való elválás köré csoportosult, és ez talán a legmélyebb seb. Mégis a Szűzanyába vetett bizalom előre viszi, és kivezeti a válságból. A Kármelbe való belépésekor kissé változik a hangsúly: az édesapjától való elválás kap nyomatékot, akit szinte határtalan csodálattal vesz körül, leveleiben királyának nevezi, ő pedig a királynő. Édesapja pszichés betegsége ugyancsak mély szenvedést okoz Teréznek, amelyből a kivezető út, hogy egy másik férfi felé fordul, aki maga Krisztus. Amint az első válságos időszakban, ebben a megpróbáltatásban is a bizalom mellett dönt. Szenved édesapja elvesztésétől, és nem pusztán a fizikai távolságtól, hanem hogy ideálja romba dőlt. Teréz számára ez olyan katasztrófa, amelyben a szenvedő Krisztus felé fordul. Krisztus felé fordítja azt a nagy szeretetet, amit azelőtt elsősorban édesapjának adott. A bizalomnak és a hitnek ez a cselekedete teszi lehetővé, hogy Krisztussal együtt megélje a szeretet lényegét. Teréz újra értelmezi az emberi megpróbáltatást Isten igéje fényénél, és megtörténik a váltás: a szenvedés, amely magába fordulttá tehetné, kinyitja a szívét. Paradox módon éppen a szenvedés mélyén ismeri meg Isten ajándékának ingyenességét, amelyet örömhírként fedez fel. Megérti, hogy Istennek semmi baja sincs vele, Isten soha sem valaki ellen tesz valamit, sohasem azért cselekszik, hogy büntessen, hanem mindent azért enged meg, hogy segítsen az életet választanunk.


      Szemben az ismeretlennel
     
      A negyedik lépcsőfok Teréz életében, ami a szenvedéshez való viszonyulását illeti, élete utolsó 18 hónapja. 1896-ban a húsvéti szent három nap során kezdődik utolsó betegsége. Élete során már fölfedezte a szeretet és a bizalom kis útját, amelynek gyümölcse: az Irgalmas Szeretetnek tett fölajánlása, (1895. június 9-én), de életében mindig arra törekszik, és azt kéri, hogy még inkább növekedjék a szeretetben. Isten feltétlen szeretetében bízik, amely minden ember irányába megnyilvánul. Ezt a vágyat éli meg egyre intenzívebben. Most újabb küzdelme kezdődik: továbbra is a bizalom útját követi annak ellenére, hogy sötétségben van, hitéből semmit sem érez. Egy újabb elválás áll a küszöbön, fölmerül ugyanis, hogy elküldik Vietnamba missziósnak. Nem kármelita családjától válik el, hanem mennyei családjától, mégpedig az érzések szintjén. Különös egybeesés, hogy nagypénteken köp először vért, és Teréz boldog, mert most már végre az égbe megy. Húsvétvasárnap azonban eltűnik ez az öröm, és átadja helyét egy olyan lelki állapotnak, amely azt mutatja, mintha egy alagútba jutott volna, hitbeli kételyei egészen haláláig elkísérik. Életében ez is egy újfajta elválás, és ekkor is a bizalmat választja. Az ismeretlennel kerül szembe, és ezt a próbatételt szintén Isten ajándékaként tudja fogadni. Nem úgy értelmezi, mintha Isten azért engedné meg a próbát, hogy rosszat tegyen neki, hanem meggyőződése, hogy ez a szenvedés út, amely az élet misztériumához vezet. Élete utolsó napjaiban mondja: Nem halok meg, hanem belépek az életbe. – Mi is meg vagyunk hívva, hogy – az olykor nagyon súlyos próbatételek közepette is – higgyük: az az élet, amit Istentől pillanatról pillanatra kapunk, nem hal meg.
     
      Egy asztalnál a bűnösökkel
     
      Teréz megtapasztalja a bűnösökkel és a hitetlenekkel való közösségét, amikor a hittel kapcsolatos kételyek elárasztják őt. Ebben az időszakban, amikor a bűnösökről beszél, azokra gondol, akik tagadják Isten létét. Amint ő maga mondja: egy asztalhoz ül a bűnösökkel, vagyis közösségben érzi magát velük, barátainak tekinti őket. Teréz velünk van az asztalunknál, amikor mi magunk is sötétségeken megyünk keresztül, és gondot okoz, hogy bizalommal tekintsünk az életre. Teréz Isten felé fordul, és könyörög mindazokért, akikkel együtt van, és akikkel közösséget vállal, hogy eljussanak az igazságra. A hitnek ez a sötét és fájdalmas éjszakája, amelyen keresztül megy, erősebb közösségre vezeti el Krisztussal és a bűnösökkel, végül is minden emberrel. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Terézből egy újabb Krisztus lesz, mert ő is felajánlja életét a bűnösökért és közösséget vállal velük.
     
      Gyöngeségeink, szegénységeink elfogadása
     
      Áttekintettük a legfőbb fázisokat, szenvedéseket, amelyeken Teréz átment, és láthattuk, hogyan tudott mindezekben bizalommal Isten felé fordulni, hogyan növelte őt mindez a több életre és bizalomra, hogy ezekben Isten ajándékát tudta látni. Nem valamiféle büntetést vagy nyűgöt, hanem ajándékot, amit azért kapott, hogy Isten segítse őt. Saját életén keresztül Teréz megmutatja, hogy a hiteles szeretetet akkor élhetjük meg, ha elfogadjuk mélységes gyöngeségünket. Ez üzenetének lelke.  Egyik levelében írja: Az tetszik a Jóistennek az én kis lelkemben, hogy szeretem kicsinységemet és szegénységemet, és az a vak bizalom, amellyel irgalma iránt vagyok. Ez az egyetlen kincsem. – Mivel pedig nővérének címzi ezt a levelet, így folytatja: Ez a kincs miért ne lehetne a te kincsed is? – Feltehetjük magunknak mi is a kérdést: Miért ne lehetne a mi kincsünk is ez a bizalom? Teréz nem választotta a szenvedést, de a szenvedésben, amelyről nem tehetett, Krisztus mellett döntött, őt akarta követni, mellette akart maradni, aki maga is az utolsó helyet foglalta el. Krisztus azért választotta az utolsó helyet, hogy kivétel nélkül minden ember számára utat nyisson. Teréz Krisztust akarta követni és az utolsó helyre törekedett, hogy Jézussal együtt ő is minden emberrel találkozhasson. Legfőképpen pedig azokkal szeretne találkozni, akik szenvednek és nincs módjuk arra, hogy segítsenek magukon.
     
      Betegség és feltámadás
     
      Teréz számára a betegség, ami halálát okozza és külső szempontból széteséséhez vezet, így alakul át, és belülről feltámadásához vezet. Nyilvánvalóan ez a belső feltámadás nemcsak magának Teréznek szól, hanem gyümölcsei vannak, és bejárja az egész világot. Velünk van, hogy elmondja: ennek a feltámadásnak mindnyájunk számára van gyümölcse, és mindnyájunk életében gyümölcsöt hozhat. Ugyanabban a levélben írja, hogy Jézus megkeres bennünket, akármilyen messzire kóboroltunk is el, ő ingyenesen, ajándékba akarja adni nekünk a mennyet. A mennyország nem azt jelenti, hogy létünk valamiféle mágikus formában átalakul, hanem hogy abban a létben, ami a miénk, megtaláljuk Isten feltétlen szeretetét, amelyet mindnyájunknak megad. Ennek a fölfedezésnek egy feltétele van: bele kell egyeznünk, hogy szegények és erőtlenek vagyunk. Általában uralni, irányítani akarjuk az eseményeket, sőt védekezni is akarunk, és hajlamosak vagyunk, hogy napról napra megítéljük, mennyit érünk mi magunk és mennyit érnek a többiek. Jó lenne pedig, ha abba hagynánk, hogy megítéljük az életet, mert az élet Isten ajándéka, és olyan kiteljesedésre kell elvezetnie, amelyet csak Isten adhat meg. Le kellene mondanunk a különféle stratégiákról, módszerekről, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk az életet. Bele kellene egyeznünk – ahogy Teréz tette –, hogy szegények és erőtlenek vagyunk, és így befogadhassuk, amit Isten ajándékba akar adni. Teréz tehát szegény és erőtlen, mégis minden pillanatban megkapja Isten erejét, mert elfogadja azt. Az erőt pedig azért kapja, hogy tovább adja. Isten a bizalmat is megújítja benne pillanatról pillanatra, és ebben a bizalomban él, amellyel átadja magát az isteni irgalomnak. Hol találja meg az isteni irgalom üzenetét? Jézus keresztjében és feltámadásában. A húsvéti misztériumban tapasztalja meg, meddig megy el mindnyájunk iránt Isten irgalmas szeretete.
     
      Forduljunk Istenhez Terézzel!
     
      Könyörögjünk azokért, akik hitbeli kísértésekben szenvednek! A lelki segítség vezesse őket Krisztus misztériumának mélyebb megismerésére, s így eljussanak a hit és a szeretet szabadságára!
      Könyörögjünk azokért, akik a szenvedésben elveszítették hitüket, hogy felismerjék a bennük szenvedő Krisztust, és követni tudják az ő minden emberrel együtt érző szeretetét!
      Könyörögjünk azokért, akiknek bizonytalan a hite, akik kételkednek életük értelmében és gyakran megfeledkeznek a lényegről, hogy a jóság, az igazság, a szeretet utáni vágyukban felismerjék Isten alázatos, csendes jelenlétét!
      Imádkozzunk azért is, hogy sötétségeink alázatra, bizalomra, az igazságban való növekedésre és szeretetre vezessenek!
      Imádkozzunk azért, hogy egyházunk, amely napjainkban fájdalmasan szembesül a társadalom közönyével, a Krisztussal való közösségben élje meg ezt a helyzetet, aki maga is megvetéssel, közönnyel és elutasítással találkozott, és vele együtt a feltámadás örömének hírnöke lehessen! Ámen.

P. Denis-Marie Ghesquiéres OCD

(A szerző 1970-ben született. A franciaországi Avonban a kármelita atyák északi provinciája lelkigyakorlatos központjának igazgatója.)