A gázai hagyomány író szerzetesei

GázaAz 5. sz. elején egyiptomi szerzetesek jelennek meg Gázában: Sziluán és tanítványai, Zakariás és Zénón. Az 5. sz. közepén már több szerzetesközösség is él Gáza környékén. A gázai szerzetesség sajátossága, hogy lakott területekhez közel telepednek le, ami azt is eredményezi, hogy a 6. sz. elejére az eredetileg lavrákból (fél-remete) közösségekből cönobiumok, koinobionok (közösségi életet élő monostorok) alakulnak ki. Erős tehát a közösségi aspektus és az emberekhez való közelség, valamint jelentős Egyiptom hatása, hiszen az Egyiptom és Palesztina közötti kereskedelmi út mentén vannak. Szellemi téren is állandó pezsgő hatások érik őket.


SZKÉTISZI IZAJÁS


Nem sokat tudunk róla, de fontos szerepe van abban, hogy az egyiptomi szerzetesi tanításból – különböző egyéni hangsúlyokkal – kialakul a sajátosan gázai tanítás. Egyiptomban, Szkétiszben élt, ez a mai Wadi Natrun, ma is létező szerzetesi közösség. Azt tartották, hogy az igazán komoly szerzetes Szkétiszben él, amelyet négy nagy közösség alkotott. Az egyiptomi szerzetességet az 5. sz. elején nagy viták rázzák meg. Először az órigenista vita, aztán pedig a monofizita vita, ezért 431 után, Izajás elhagyja Szkétiszt. Egy idő után monostorán belül bezárkózik, reklúzusz lesz, és úgy dönt, hogy csak Péter tanítványán keresztül érintkezik a külvilággal. A Péternek adott üzenetek, tanítások révén vezeti a monostort, és ezzel mintát ad a későbbi gázai szerzetesi közösségeknek, így a két nagy öregnek is: Barszanuphiosznak és próféta Jánosnak. Szkétiszi Izajástól fönnmaradt egy írásgyűjtemény: Aszkétikon, amely vegyes műfajú írások gyűjteménye, és mind a mai napig rendkívül népszerű a keleti szerzetességben. Egyszerű és novíciusok kézbe adható tanítás arról, hogy mi a szerzetesség.

Mire jutott az egyiptomi szerzetesség a szerzetesi teológia kapcsán?

A legkorábbi szisztematikus gondolkodás a keresztény aszkézisről Órigenészre nyúlik vissza. Ő próbálta először teológiai érvékkel bizonyítani, miért végzünk aszkézist, mi értelme van a lemondásnak. Az első egyiptomi szerzetesek pedig létrehoztak egy alaposan kidolgozott teológiai rendszert: mi a szerzetes útja, a szenvedélyektől és a tudatlanságtól az Istennel való egyesülésig. Ennek nagy mestere Evagriosz volt. A szerzetesi élet kezdete a gyakorlat (praktiké), majd a szerzetes eljut a szemlélődésig. A természetes szemlélődésben Istent a teremtményekben szemléljük, az út vége a teológia, Isten közvetlen szemlélése, lényeg szerinti ismeret – ahogy az egyiptomi szerzetesek beszélnek róla –, amikor a teremtmények közvetítése nélkül, „szemtől szemben” találkozunk Istennel. Ők még Órigenész nyomán filozófiai fogalmakkal próbálták megérteni, mi a szerzetes útja, mert abban az időben a teológiai tudomány a platóni filozófia volt. Ezért bevezettek olyan fogalmakat, mint a szenvedélymentesség (apatheia), ami a gyakorlati élet célja. A szerzetes arra törekszik, hogy szabad legyen a szenvedélyektől, és a szenvedélyektől való mentesség nyitja meg a szemlélődés kapuját. Szintén filozófiai fogalom az istenkapcsolat gnózisszal, tudással való leírása is. Emiatt ez a tanítás hamar kétségeket ébresztett. A szenvedélymentességet, amelyet az egyiptomi szerzetesek tökéletes szeretetként értelmeztek, többen megkérdőjelezték. Mások azt mondták: így az ember olyan lesz, mint Isten, vagy olyan, mint egy kő, érzések nélkül. Kevéssé jelenik meg az egyiptomi szerzetesek tanításában az Egyház szentségi élete, hiszen a szerzetesek a sivatagban éltek, hetente egyszer jöttek össze az eukarisztiára. Krisztus mint történeti személy és az üdvtörténet erősen allegorizálva jelenik meg szerzetesi tanításukban. A választott nép története és a történeti Krisztus mint a szerzetes számára fontos lelki dolog jelképei jelennek meg, mint a neki szóló személyes üzenet toposzai. Ezen hiányosságok miatt az egyiptomi szerzetesek tanítása gyanússá vált. Ehhez társult, hogy az egyiptomiak nagyon érzékenyek voltak a démonokra, a szellemi erőkre. Néhány száz évvel később a más területen élő ember nem tudta befogadni ezt a tanítást. Az órigenista szerzeteseknek felróják: az intellektuális misztikát. Evagriosz például az ember istenképmássága leírására az értelem (nousz) szót választotta. Értelmünk a kezdet kezdetén Istennel egységben létezett, majd elbukott, eltávolodott Istentől. Így jött létre az ember felosztott létezése: szellem, lélek, test; az embernek indulatai, vágyai vannak.

Hészükhia, puritas cordis

Evagriosz után százötven évvel él Szkétiszi Izajás, akinél – más hangsúlyokkal ugyan, de – megtaláljuk az egyiptomi szerzetesek tanításából mindazt, ami abban jó volt. Valószínű, hogy itt, Gáza környékén születik az apoftegma-gyűjtemény, és körülbelül ebben az időben. Izajás szerint a szerzetesi élet lényege: a hészükhia, a nyugalom, a békesség, belső csendesség. Valójában az Istennel való intimitás, az Istennel szeretetben való együttlét. Ez a fogalom és mindaz, ami ehhez kapcsolódik, sok-sok évszázadra meghatározza a keleti szerzetesi hagyományt. Mindaz, amit a szerzetes tesz: aszkézis, bibliaolvasás és az egyéb szerzetesi gyakorlatok arra irányulnak, hogy minden adott legyen ehhez a belső csendességhez. Az egyiptomi szerzeteseknél a hészükhia fizikai állapotra utal: a szerzetes egyedül ül cellájában. Százötven év múlva ez a fogalom másfajta jelentéssel telik meg. Evagriosz és az akkori egyiptomi szerzetesek számára a szerzetesi élet első részének fontos célja volt a szenvedélymentesség. A böjt, a gondolatok elleni küzdelem, a virrasztás, a szeretetcselekedetek célja, hogy megszabaduljunk szenvedélyeinktől, mert így leszünk képesek a szeretetre, így tudunk Istenhez közeledni. A szenvedélymentesség tehát a szerzetesélet köztes célja, mely után elindulhatunk az ismeret, a tudás útján a végcél, a teljes istenismeret felé. Az egyiptomi szerzetesek valószínű, ezt mondták volna, ha megkérdezzük, mi a szerzetesi élet célja.
Mivel a szenvedélymentesség fogalma gyanússá vált, Evagriosz tanítványa, Cassianus „megkeresztelte”, és azt mondta Evagriosz alapján, hogy a szív tisztasága a szenvedélymentesség, puritas cordis a latin hagyományban. Evagriosz írja: A mi Urunk azt mondja: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent”. Az istenlátás a tudás, Isten ismerete – tiszta szív kell hozzá, tehát a szenvedélymentesség a szív tisztasága. Nyugaton a tiszta szív fogalma helyettesítette a szenvedélymentességet, keleten pedig a nyugalom és a szenvedélymentesség összefoglalója a hészükhia. Szkétiszi Izajás szerint ahhoz, hogy eljussunk a hészükhiára, szükséges az éberség (nepszisz). A Filokália a neptikus atyák tanításai, azoké, akik folyamatosan gyakorolták az éberséget. Ebben az éberségben benne van az önmagunkra figyelés, a szétszórtságtól való mentesség, a szív feltárása a lelkiatya előtt és a gondolatok megkülönböztetése (diakrízisz), amely fontos fogalom az egyiptomi hagyományban, már Szent Antal életében is megtaláljuk. A szerzetes, aki a cellájában ül, mindig megkérdezi a gondolattól: honnan jössz; a mieink közé tartozol-e vagy az ellenséghez? A hészükhiára való eljutáshoz – mondja Izajás – a legfontosabb erény: az alázat. Az Aszketikon fő témája: az alázat. Az alázatosság sajátos aspektusát Izajás vezeti be a szerzetesi hagyományba: apszéphiszton (nem becsülni túl önmagunkat). Ennek jelentése, hogy látnom kell, mire vagyok képes a magam erejéből. Izajás vezeti be ugyancsak az akarat lenyesésének fogalmát, amely később szintén meghatározó lesz a gázai hagyományban. Minden rossz forrása, hogy az ember előtérbe helyezi saját akaratát. Nem Istenre figyel, hanem önmagát akarja üdvözíteni, önmaga akarja megragadni saját életének alapját. Ezért az ember feladata, hogy a mindennapokban visszafogja önakaratát. Izajás azt mondja: az ember ne saját erejébe vesse bizalmát, ne a maga igazságát keresse, hanem boruljon le Isten előtt és mondja teljes szívéből: „Én semmire sem vagyok képes” –, és Isten azonnal meghallgatja. Szkétiszi Izajás jól ismeri az egyiptomi hagyományt, hiszen abban nevelkedett, és érzi hiányosságait, ezért az aszketikus tanításnak – mely jóval egyszerűbb, kevésbé intellektuális, mint az egyiptomi – ad egy kiváló teológiai hátteret. Kiindulása: az embernek volt egy nagyon jó eredeti állapota (paradicsomkert, Istennel való egység, barátság), mely tönkrement. Az ember útja tehát: visszatérés Istenhez. Ezt tanították az egyiptomiak is, de ők filozofikusabb módon. Izajásnál fontos – ami nem domborodott ki az egyiptomiaknál –, hogy ez a visszatérés: Krisztus követése. Isten Krisztust adta nekünk, hogy ehhez az állapothoz visszatérhessünk. Ő az, aki megjeleníti számunkra, milyen az Isten által akart ember, amivé az egyre nagyobb tisztaság és tudás révén szeretnénk válni. A megtestesült Krisztus számunkra maga az út. Krisztusnak is meg kellett tagadnia saját akaratát, hogy az Atya akaratát tegye, tehát a szerzetesnek is ez az útja. Ha a paradicsomi állapotból úgy estünk ki, hogy saját akartunkat tettük Isten akarata helyett – úgy gondoltuk, igazzá tesszük magunkat –, akkor ennek gyógyszere, hogy lemondunk önakartunkról, és Krisztus követésére szenteljük magunkat. A gázai hagyományban az engedelmesség és az önakaratról való lemondás kulcsfogalmak, mivel közösségben élnek (koinobita hagyomány). Krisztust a lemondás, az engedelmesség a keresztre vitte, ezért a szerzetes útja is szükségszerűen a kereszten át vezet. Szkétiszi Izajásnál jelenik meg először ez a kép: a szerzetes keresztre feszített ember. Az egyiptomi hagyomány irányadása: az imádságban minél inkább próbáljunk megszabadulni a képektől, fogalmaktól, és ehelyett azok belső jelentésével ismerkedjünk, ezt próbáljuk elsajátítani. A gázai hagyományban megjelenik az imádság képi módja: Menjünk föl Krisztussal együtt a keresztre! Izajás 490 körül hal meg.
500 körülre megjelenik egy olyan teológia, amely sajátos hangsúlyokat hordoz, mélyen forrásozik az egyiptomi hagyományból, és rajta van a lenyomata annak a különleges helynek, amely Egyiptom és Szentföld között található, és ahol egyre inkább közösségibb lesz a szerzetesélet.


Cigány-kilátó, MecsekBARSZANUPHIOSZ ÉS PRÓFÉTA JÁNOS


Húsz év múlva érkezik el a gázai hagyomány virágkora, melyet két szent fémjelez: Barszanuphiosz és próféta János. 850 levélből álló gyűjteményük maradt ránk. Keveset tudunk róluk: 520 körül Szeridosz szerzetes alapít egy monostort Tabathában, Hilárion szülőhelyén, Gázától délre. 526 körül két nagyhírű szent öreg: Barszanuphiosz és János – valószínű, mindketten Egyiptomból – érkeznek, bebocsátást kérnek és megtelepednek a monostorban reklúzuszként. Ettől kezdve a monostor nagy vonzerőt jelent a környéken, illetve mind az apát, mind a szerzetesek őket ismerik el mint lelki vezetőket, mint a monostor atyjait. Lelkiatyaként élnek, nem fogadnak látogatókat, a közösség tagjait sem, hanem választanak egy-egy embert – Barszanuphiosz Szeridosz apátot –, akin keresztül érintkeznek a külvilággal, kis kártyákat fogadnak kérdésekkel. A szerzetesek vagy a monostorba érkező vendégek írhatnak egy kérdést, és elküldhetik az atyának, aki lediktálja a választ. A monostor konkrét ügyeit is irányítják: például ők kérik, hogy építsenek új vendégházat, illetve a jelentkezők felvételénél is megnyilatkoznak. Dorotheoszt is – ő lesz az utolsó gázai atya – így veszik föl.
A 850 levél – levelezőtársak szerint – csoportosítva van. Valószínű, hogy tanítványaik rendezték a gyűjteményt. Az első részben a remetéknek írt levelek állnak, utána a koinobiták (a monostorban élő testvérek, vagy az oda látogató más szerzetesek), végül a püspökök, majd a laikusok, akik keresték a szentatyák tanítását. Szabályokat, regulát nem találunk a levelekben. Barszanuphioszban és Jánosban nagy a belső szabadság, és többször elhangzik a levelekben: „nem szabtunk szabályt senkinek”, mindenki külön emberként áll Isten előtt, nincs általános regula, amely mindenkire vonatkozik. Minden egyes ember istenkapcsolata és a lelkiatyával való kapcsolata is más, ezért személyre szóló tanítást adnak. (Ebben a korban még nyugaton sem regulákban gondolkodnak, keleten pedig mind a mai napig nincs így, hanem szabálygyűjtemény van, melyet az atyák tanításából állítanak össze.) Nem találunk bennük spekulatív misztikus elmélkedéseket. Nem használják az egyiptomi fogalmakat, mint például gnózisz (tudás), teória (szemlélés), ezeket kiiktatják, de annál inkább foglalkoznak a szeretettel. Nem találunk bennük csodaleírást, bár tudjuk, hogy működésüknek köszönhetően történtek csodák a monostorban. Tapasztalati alapú és személyes teológiai tanítást tartalmaznak a szerzetesi élet gyakorlati kérdéseire.

Lelkivezetés és a különféle vezetői karizmák

A szent öregek maguk választják Szeridosz apátot: „…hányan szerettek volna minket, öregeket maguknál tudni: futottak, de mégsem nekik adatott meg! Ugyanakkor volt, aki csak ült nyugodtan, s az Úr őhozzá küldött minket.” (L 1) Az apát, a monostor vezetője szó nélkül aláveti magát a nagy lelki embereknek, elismeri karizmájukat, és ettől kezdve egyszerre apátjuk és lelki gyermekük lesz.
A levelek között vannak kommentáló részek, amelyeket a redaktor illesztett be: „(Szeridosz) értékes, Urának hasznos edénnyé lett (vö. 2Tim 2,21). Semmiben nem mondott ellent, s nem tekintette magát igumennek, hanem az Öreg tanítványának, mint aki mesterének tökéletes engedelmességgel tartozik. S emiatt az Öreg őszinte fiának tartotta őt.” (L 570 c) A levelezésben „az Öreg”: Barszanuphiosz, János pedig „a másik Öreg”. Szeridosz apát fölvállalja azt a szolgálatot, hogy bizonyos értelemben titkára lesz a lelkiatyának. Barszanuphiosz pedig fölvállalja, hogy csak az apáton keresztül kommunikál bármelyik szerzetessel, nincs az apátot megkerülő út. A monostorban furcsa helyzetek is adódnak ebből, hiszen nem egyformán szeretik az apátot, nem mindenki ismeri el tekintélyét. A levelezésben nyomait találjuk, hogyan próbálták kijátszani az apátot. A szerzetesnek ugyanakkor áttetszőnek kellett lennie, hiszen tudta, hogy amit ír, azt olvassa az apát is, és a választ, amelyet kap, az apát írja le. Van, aki ezért koptul ír az atyáknak, mert tudja, hogy az apát nem tud koptul. Barszanuphiosz így válaszol: „Nem egyiptomi nyelven írtam neked, mint te nekem, mert arra az elhatározásra jutottam, hogy senkinek sem írok személyesen, hanem a választ csakis Szeridosz abbán keresztül küldöm” (L 55)
Később beléptek fiatalok, akik azt mondták: nem is léteznek az öregek, Szeridosz apát találta ki őket, hogy legyen tekintélye; vagy az is lehet, hogy nem azt írja le, amit az öregek mondanak. Egy ízben Barszanuphiosz kéri, menjenek a cella mellé a kérdező testvérrel, olvassa föl Szeridosz a választ, ő pedig bentről kiszól, hogy valóban ő diktálta. Máskor meg olyannyira rátámadnak az apátra, hogy – ez az egyetlen alkalom – Barszanuphiosz kijön cellájából, és szó nélkül megmossa annak a testvérnek a lábát, aki legerősebben lázadt az apát ellen. (vö. L 125, 226) Barszanuphiosz sohasem írja fölül az apát döntéseit, soha nem megy bele részletekbe, hanem evangéliumi direktívákat ad. Kényes helyzetek is adódnak, amikor például a szerzetes arról ír, hogy összeveszett az apáttal, vagy az apát valamit rosszul tett. A házgondnok írja, hogy mindig elmondja az igumennek, mi a probléma (például beázik a tető), az igumen pedig húzza-halasztja az intézkedést: „Az igumenért pedig imádkozz, hogy őrizze meg őt az Úr, mert sok a gond, de hisszük, hogy az Úr vigyáz rá, és segít neki. Megmondtam neki, hogy túl sokáig késlekedett, mire ő bocsánatot kért, s ez téged is meg kell, hogy nyugtasson.” (L 567)
543-ban Szeridosz meghal egy járványban. Barszanuphiosz pedig korábban azt a döntést hozta, hogy csak őrajta keresztül értekezik a külvilággal. 543-tól Barszanuphiosz elhallgat. Nem tudjuk, hogy ő is meghalt-e, vagy csak nem volt hajlandó kommunikálni. Szeridosz elképzelése szerint, ha ő meghal, a vezetést a belépés időrendjének megfelelően következő szerzetes veszi majd át, de mindenki nemet mond azzal, hogy nem méltó rá. Eliánosz szerzetesjelöltet – aki akkortájt érkezett a monostorba – teszik meg elöljáróvá próféta János helyeslésével. János elkapja a pestist, és életének utolsó két hetében fölkészíti Eliánoszt az elöljárói szolgálatra. „»Íme a szolgátok, legyen nekem igétek szerint« (cf. Lc 1,38). S az atyák parancsára méltónak nyilvánították a szerzetesi ruha viselésére, majd miután mindannyian kérték a püspököt, ő pappá szentelte, s megtették a monostor elöljárójának.” (L 575 b) Mikor találkozik az újdonsült apát a haldokló öreg Jánossal: „Az Öreg úgy fogadta, mint áldott igumenjét, hisz nagy volt az Öreg alázata, majd így szólt hozzá: »Adj áldást, atya!« Ő viszont csak állt ott némán, mert nem merte elmondani az áldás szavait fölötte. Amikor azonban már harmadszor kérte az Öreg, azért, hogy ne kelljen neki ellentmondania, megáldotta.” (Uo.)


A két öreg közötti viszony


Barszanuphiosz a mester és János a tanítvány, aki szintén mesterré, atyává válik. Ők úgy tudják – bár egymással nem kommunikálnak, külön cellában laknak –, Isten közös karizmát adott nekik. Barszanuphiosz írja: „Mit is mondhatnék fiam életéről, aki egy szív, egy lélek velem, áldott, alázatos és engedelmes, aki megtagadta minden akaratát egészen a halálig (cf. Lk 9,23)? Az Úr azt mondta, »Aki engem lát, látja az Atyát is« (Jn 14,9). A tanítványról pedig azt mondta, hogy »olyan, mint a mestere« (Lk 6,40).” (L 188) Amilyen az Atya és a Fiú közötti kapcsolat a Szentháromságban, olyan Barszanuphiosz és János kapcsolata, egyazon Lélekből részesülnek, egy a karizmájuk.
A szerzetesek leleményesek. Írnak Barszanuphiosznak, kapnak egy választ, ami nem megfelelő számukra, és megkérdezik Jánost is. Barnaszuphiosz megelégeli, és azt mondja: Barszanuphiosz és János Istene ugyanaz – amit János mondott, tedd meg.
Egy kissé mégis más a karizmájuk. Barszanuphiosz alapelveket oszt meg a szerzetesekkel: az evangéliumban ez áll, az atyák ezt tanítják. János személyre szabottabban figyeli, mit él meg a szerzetes. Például van, aki nős volt, és úgy lépett a monostorba. Arról ír Barszanuphiosznak, hogy mennyire hiányzik a felesége és fáj a hiánya. Az Öreg válasza: szerzetes lettél, kolostorba jöttél, meghaltál a világnak, kérdezd meg a halottakat, fáj-e nekik valami, a halottaknak nem fáj semmi; lépj túl a gyászon. Ugyanez a szerzetes aztán ír Jánosnak, aki így felel: „A férfiről és a nőről írva van, hogy »a kettő egy test lesz« (Ter 2,24; Ef 5,31). Mármost amikor a testedből kivágnak egy darabot, a test többi része szenved egészen addig, amíg a seb be nem gyógyul, s el nem múlik a fájdalom. Ugyanez történik veled is: emiatt szükségszerű, hogy szenvedsz, hiszen olyan, mintha a húsodat csonkították volna meg.” (L 129) Együtt érez a szerzetessel, de a levél vége, hogy Krisztus által mindezen diadalmaskodni lehet.


A testvérekhez való viszonyuk


A közösségben egyszerre atyaként és szolgatársként határozzák meg magukat. Nem keresik, hogy lelkiatyák legyenek; a hészükhiát, a csendességet keresik. Ők maguk is rászorulnának a tanácsra, segítségre, de mivel úgy hozta a Szentlélek, hogy ezt a karizmát kapták, ellátják ezt a szolgálatot mindazok számára, akik hozzájuk fordulnak. Vannak testvérek, akik nem fogadják el őket lelkiatyának, nem kérnek tőlük tanácsot: „Ha valaki befogadja a szavaimat, üdvösségre szolgálnak számára. Ha pedig valaki nem fogadja be, ha le akarja köpni az írásom, szabadon megteheti, amint némelyek meg is szóltak már minket, van, aki a szívében, s van, aki ajkával.” (L 551)


A lelkiatya és lelki gyermek kapcsolata


„Testvér, úgy beszélek hozzád, mint a saját lelkemhez, mert az Úr a te lelkedet az enyémhez kötötte.” Tudatában vannak: ha létrejön egy atya-fiú kapcsolat, akkor ez Isten kötéséből valósul meg, és nem ők hozzák létre, hanem Isten akarata. Egyedül élnek, magányban, a közösség szélén, de így gondolkodnak a közösségről: „Isten a te szeretett személyedet a mi gyengeségünkhöz vezette azért, hogy Isten szerinti, kölcsönös segítséget adhassunk egymásnak, s ezáltal beteljesedjék az Írás igéje: »Ha testvér a testvért segíti, olyanok, mint a fallal körülvett város« (Péld 18,19). S így mindannyiunknak része lehessen abban a tapasztalatban, hogy nagy testvérünk, azaz Jézus segít bennünket. Hiszen úgy tetszett neki, hogy minket testvéreivé fogadjon, s azok is vagyunk (vö. 1Jn 3,1), s ezért az angyalok boldognak mondanak minket a testvérünk miatt, aki hatalmas, s minket is hatalmassá tehet.” (L 70) Jól tudják, hogy az atyaság relatív a földön, mert Jézus a nagy testvér, és mi mindannyian testvérek vagyunk.
Előszeretettel használják a szövetség képét, mint az egyiptomi szerzetesek. Amilyen szövetség volt Isten és az ő népe között, úgy köt szövetséget a szerzetes Istennel. A lelki gyermek és a lelkiatya kapcsolata is ilyen szabadon vállalt szövetség. Tudják, hogy gyöngédséggel kell fordulniuk lelki gyermekükhöz, mert ez Isten szeretetének visszfénye.


Megjelenítés, képviselet


Fontos része ennek a kapcsolatnak a paratézisz (megjelenítés, képviselet), a lelkiatya legfontosabb feladata a tanácsok mellett. Három szintje:


1. Állandó közbenjárás Isten előtt


„Fel akarom tárni előttetek, hogy még mielőtt kértétek volna, én már odavittelek (cf. ApCsel 14,23) benneteket a szent, imádott, egylényegű, éltető és örök Szentháromság elé, s kértem, hogy óvjon benneteket minden rossztól.” (L 118) Barszanuphiosz írja egyik levelében: Testvér, én többet gondolok rád, mint te saját magadra – ez az állandó Isten előtti megjelenítés. A hészükhia lényege, hogy Isten jelenlétében vagyunk, és az atya a rábízottakat ebben a jelenlétben folyamatosan képviseli, megjeleníti.


2. Képviselet az ítéletkor


Az idők végén, az ítéletkor is képvisel, mivel ez a kötelék, szövetség nemcsak erre az életre, hanem egy örökkévalóságra szól. „Minden szent, miközben Istennek ajánlja a fiakat, akiket megmentett, tiszta hangon és nagy magabiztossággal fogja mondani a szent angyalok és minden mennyei erők ámulatára: »Íme, én és fiaim, akiket Isten adott nekem« (Iz 8,18; Zsid 2,13).” (L 118)
Az egyik levelében Mózeshez hasonlóan ezt írja Barszanuphiosz: Vagy fogadd be ezeket is, Uram, vagy engem is húzz ki az élet könyvéből. A lelkiatya így áll Isten elé az utolsó ítéletkor, felelősséggel és szeretettel lelki gyermekei iránt.


3. Közbenjárás a halál pillanatában


Egy haldokló testvér ír Barszanuphiosznak a közösségből: „Uram és atyám, kezedben és Isten kezében vagyok; gyakorolj tehát irgalmat velem egészen a végsőkig, s sietve bocsáss utamra, rábízva engem Krisztus Uramra, vezess engem szent imáid révén, segíts, hogy áthatolhassak a levegőégen, s bejárhassam ezt a számomra ismeretlen utat.” (L 219)


Lelkivezetés


Kérdések és válaszok formájában követhetjük végig a lelkivezetői kapcsolatot. A kérdésekben megjelennek a kísértések, a mindennapi élet, a betegség, az aszkézis mértéke, az imádság, a csend. A szent öregek azt mondják, hogy az atya és gyermek között a hitben való kölcsönös termékenység nyilvánul meg. Egyfelől a tanítványnak hittel kell kérnie, hogy az atya jól tudjon válaszolni. Nem magától válaszol, hanem a Szentlélek adja meg a választ, de szükséges, hogy a tanítvány bizalommal kérdezzen. Másfelől az atyák nagyon alázatosak, és így nyilatkoznak: ha a testvérben bármilyen rossz érzés marad a válasszal kapcsolatban, vagy nehéznek, lehetetlennek tartja, akkor lehet, hogy hibáztunk, rosszul vettük az üzenetet. A lelkiéletről és az aszkézisről úgy gondolkodnak Barszanuphiosz és János, hogy semmit sem szabad erőltetni, senkit nem szabad kényszeríteni, hanem ahogyan az Úr Jézus tette, el kell hinteni az evangélium igéit, és hagyni, hogy kikeljen. Az Istentől kapott karizmával újra és újra vissza kell vinni a testvért az adott, konkrét problémájából, konkrét kérdéséből az evangélium igazságára, Krisztus igazságára. Idézni kell Krisztus szavait, és ő maga vonja le abból a következtetéseket. Ha túl nehéznek tűnik, nem kell mindjárt megtenni. Amikor a válasz és a testvér konkrét élethelyzete között feszültség van: például jobban kellene valamit végezni, de a testvér úgy érzi, képtelen rá – az atyák azt mondják, hogy ez jó, mert minden egyes gyöngeség alkalom, hogy Isten kegyelme megnyilvánuljon, és a közösség épüljön. Nem kell tehát ettől félni, hanem éppen a gyöngeséget kell Isten elé vinni, és kérni, nyilvánuljon meg az Ő ereje. Jó, hogy a testvér eljut arra, hogy képtelen valamire, mert addig valószínű, saját erejéből próbálta megoldani a problémát: Vidd Krisztus elé, és megoldódik! A gyöngeség a kegyelem helye.
Az állandó szoros, kérdés-felelet kapcsolatból olyan kötelék születik lelkiatya és lelki gyermek között, amely a lelkiatya halála után és távollétében is megmarad. Egy idő után magadtól is tudni fogod, mit válaszolna az atya. A Szentlélek, aki a lelkiatya és gyermek közötti viszonyban állandóan működött, az atya nélkül is megmutatja nektek, mit kell tennetek: „Imádkozz Istenhez magának az öregnek a nevében és mondd neki: »Isten, aki az ő Istene vagy, ne engedd, hogy eltávolodjam akaratodtól, sem pedig szolgád válaszától, s add meg nekem a bizonyosságot arra vonatkozóan, hogy mit kell tennem.« (L 364) „Bárhová mégy, gondolatban kérdezd a szent öreget: »Atya, mit kell mondanom?«. S ne aggódj, hogy mit fogsz mondani, hiszen az Úr is azt parancsolja: »Ne aggodalmaskodjatok, hogy majd mit mondotok, mert nem ti lesztek, aki beszél, hanem a ti Mennyei Atyátok Lelke fog szólni bennetek« (vö. Mt 10,19.20).” (L 586) A következő levélrészletben is arról olvasunk, hogyan sajátítja el a tanítvány a gondolatok megkülönböztetését: „Ebből tudjuk meg, hogy valóban Istentől jövő dolog-e: hogyha imádság közben a szívünk bátorodik (vö. 1Sám 2,1) a jóban, s ez erősödik, ahelyett, hogy gyengülne, akár megmarad bennünk az ellenséges gondolat és elszomorít minket, akár nem, legyünk meggyőződve arról, hogy a dolog Istentől való.” (L 407)


A bűnbocsánat örömhíre


Többször előfordul, hogy Barszanuphiosz azt mondja leveleiben: Isten megbocsátotta bűneidet. (Ebben a korban még másképpen történt a bűnbánat szentsége.) Ők nem voltak papok, tehát nem szentségi bűnbocsánatról van szó, hanem – ahogy Barszanuphiosz beszámol róla – ezt maga Jézus mondja a szerzetesnek a lelkiatyán keresztül. Tisztában van azzal, hogy merész dolgot állít: „Ha néha megesik, hogy valakinek olyasmit mondok, ami mértéken felüli, és meghaladja az én képességeimet is, az azért van, mert Krisztus szeretetétől indítva beszélek (vö. 2Kor 5,14), s amint már mondtam, tudom, hogy nem vagyok senki, csak egy haszontalan szolga (vö. Lk 17,10).” (L 74) „Általam, aki mindenkinél kisebb vagyok, Jézus, a nagy közvetítő, az áldott Atya Fia, a szent és éltető Lélek kiosztója így szól hozzád: »Számtalan bűneid bocsánatot nyertek (vö. Lk 5,20; 7,47-48) születésedtől fogva mostanáig«.” (L 116) Azért mondhatja ezt, mert a lekiatyasággal együtt jár a tanítvány terheinek átvétele. Kedves mondata a szentatyáknak: Hordozzátok egymás terhét (Gal 6,2). Ezen nem azt értik, hogy pusztán elviseljük egymást, hanem a lelkiatya feladata: nagyon mélyen hordozni a tanítvány terheit, akár át is venni tőle. Egy többször elbizonytalanodó tanítványnak írja Barszanuphiosz: „Föléd terjesztettem szárnyaimat (vö. Ez 16,8) egészen máig; hordozom terheidet (vö. Gal 6,2), bűneidet, a hozzád intézett szavaimmal szembeni megvetésedet és hanyagságodat. S bár láttam mindezt, eltakartam, amint Isten is látja és eltakarja bűneinket, s vártam, hogy bűnbánatot tarts. Te azonban úgy viselkedtél, mint egy árnyas fa tövében ücsörgő ember… Én magamra veszem az ellened szóló kárhoztató ítéletet: nem hagylak el sem a jelen világban, sem az eljövendőben (vö. Mt 12,32) Krisztus kegyelméből… Íme, átvettem tőled a nehézséget, a terhet, az adósságot, s íme, megújultál, visszaszerezted az ártatlanságot, újra tiszta vagy.” (L 239) Istentől kapott egy lelkiatyát, aki az árnyas fa, és semmi dolga nincs, ő mindent megtesz helyette, ücsöröghet az árnyékában.


Hogyan működik ez a kolostor, amelyben többféle irányító hatalom van együtt?

Az öregek a hierarchiával szemben teljesen engedelmesek, alávetik magukat az apátnak. Amikor igumenszentelés történik, a püspök szenteli föl az igument. Általában nem szólnak bele a konkrét történésekbe. Ha olyan kérdést tesznek föl nekik, hogy például egy-egy feladatkört ki töltsön be a monostorban, soha nem neveznek meg személyt, hanem mondanak egy bibliai idézetet, hogy az adott feladatra, milyen ember lenne alkalmas: például olyan, aki „szelíd és alázatos szívű”. Olvashatjuk a levelekben, hogy egy szerzetes elhagyta a monostort, majd bűnbánatot tartva visszajött, és írt Baszanuphiosznak, mondja meg az apátnak, hadd legyen az utolsó helyen. Az öreg válasza: azt, hogy hol leszel, majd az igumen eldönti, de most jöttél vissza, és éppen az a nehézséged, hogy nem tudod elfogadni, más mondja meg, melyik helyen légy; még az utolsó helyet se akard.
Ez a monostor azért működik, mert mindenki az utolsó helyet akarja. El tudják különíteni, mi a karizma és mi a hatalom. Ki-ki azon a helyen van, amelyet számára Isten kijelölt, azáltal a karizma által, amit kapott. Barszanuphiosz és János azt a karizmát kapták, hogy kívülről, a Lélek világosságában lelki irányadói legyenek a közösségnek. Szeridosz pedig azt a feladatot kapta, hogy irányítsa a közösséget a mindennapi életben, döntéseket hozzon, figyeljen a testvérekre. Egyik sem akar a másiknál nagyobb lenni, mindenki el tudja fogadni azt a helyet, ami neki adatott. André Louf OSB írja: jó lenne, ha mindaz, ami Gázában megvalósult a Szentlélek kegyelméből, az egész egyházi közösségben, sőt az egyetemes Egyházban is megvalósulhatna.


Hogyan gondolkodnak a lelki életről? Mi tanításuk tartalma?


Paradoxonokkal lehet leírni.


1. Erőszak és mérséklet

„Az Isten országa erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják el.” (Mt 11,12) Ezt úgy értelmezik, hogy a szerzetesnek meg kell élnie magával szemben az erőszakot: a saját akarat megszelídítését, az annak való ellenállást. „Lásd, hogyan kell viselkedned a testvérrel: aki tetszeni akar Istennek (vö. 1Tessz 4,1), az mondjon le saját akaratáról a felebarát javára, s vegyen erőt magán (tegyen erőszakot maga ellen).” (L 122)
Kemények is tudnak lenni tanítványaikkal, mert a szerzetesélet része a teher, a munka, tehát a gyakorlatokat, melyeket atyáink ránk hagytak a böjtben, virrasztásban (külső) és a gondolatokkal, a saját akarattal való küzdelemben (belső), mindez egyfajta erőszaktevés önmagunkon, és ki kell tartani benne. Több mint húszszor idézik: „Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.” (Mt 10,22) Ki a szerzetes? Akit szerzetesi ruhában temetnek el – mondja egy apoftegma. A harc belső aspektusa tehát a saját akaratunkról, önigazolásunkról való lemondás: „Akiben nincs semmi akarás, hanem mindenben feddésre méltónak tartja magát, az elnyeri Isten irgalmát.” (L 243) „Gyakran írtam már neked az Úrnak a Szentírásban elhangzó szavait, azaz hogy legyél minden dologban türelmes, s ügyelj arra, hogy akaratod semmibe se keveredjen bele.” (L 16) Barszanuphiosz ezt mondja: elhagyni saját akaratunkat, vérontást jelent; lelkünk vérét ontjuk, amikor lemondunk saját akaratunkról. A gázai hagyományban meghatározó, hogy az alázatnak, illetve annak az állapotnak, amit úgy hívnak az atyák: amerimnia (gondtalanság), minden aggodalomtól való mentesség – alapja: az önakaratról való lemondás. Ha akaratom nem keveredik bele semmibe, ha nem ragaszkodom semmihez, akkor nem kell aggódnom. A hészükhia egyik feltétele a gondtalanság. Ezt a belső szabadságot kérik az atyák, ami szükséges ahhoz, hogy a szerzetes elengedje akaratát, és ez a hészükhia előfeltétele. Az önmagunknak való meghalás, vérontás, ez egyfajta belső halál, melyet magukra is vonatkoztattak. „Mindenben törekedj meghalni mindenki számára (vö. Kol 2,20; Gal 6,24), s üdvözülni fogsz. S mondd gondolatodnak: »Halott vagyok, és sírban fekszem.«” (L 55) A következő levélrészlet Barszanuphioszról írja: „Mivel nyugalomra lelt minden szenvedélytől, valójában egészen meghalt a bűnnek (vö. Róm 6,2.10), s cellája, melyben Jézus nevéért mintegy sírban eltemetkezett, a megpihenés helye lett.” (L 142) Ez a halál azonban megváltó halál, mert ezzel az úttal a szerzetes Krisztust követi, azt a Krisztust, aki nekünk adatott, hogy ebben a belső küzdelemben (önakarattal, gondolatokkal) társunk, segítőnk legyen. A szerzetes útja a belső halálban, a kereszten keresztül a feltámadásra vezet. „Fel kell menned Krisztussal a keresztre, át kell, hogy járjanak a szegek, s keresztül kell, hogy szúrjon a lándzsa” (L 45) „Pihentesd a szívedben a szelídséget, megemlékezve az ártatlan juhról és bárányról (vö. Iz 53,7), Krisztusról! Mennyi mindent kellett elszenvednie ártatlanul: sértéseket, korbácsütéseket és minden mást.” (L 48) „Ha el akarsz jutni a tökéletes nyugalomba, tanuld meg, mit viselt el, s viseld el te is… Ez a tökéletes alázat… elviselni igazságtalanságokat és sértéseket, s mindazt, amit elszenvedett Jézus, mesterünk (vö. Mt 23,8).” (L 150) „Hadd emlékezzek Jézus Urunkra, aki értem keserűséget és ecetet kellett, hogy ízleljen.” (L 198)
Nap mint nap komoly küzdelem ez, főként az elején – ahogy a szent öregek mondják. Amilyen következetesen utalnak szövegeikben a Szentírásra, az atyákra, hogy ki kell tartani az aszkézis gyakorlataiban, ugyanannyira emberségesek, el tudnak térni a kőbe vésett princípiumoktól az egyes szerzetes szükségleteinek vagy lelki habitusának megfelelően. Kallistos Ware szerint Barszanuphiosz és János jószívű (emberséges) maximalisták. Például az egyik szerzetesnek, aki nagyon elfáradt, ezt válaszolják: bár az apoftegmákban azt olvassuk, hogy a szerzetesnek elég egy órát aludni, különben virrasszon – mi azt javasoljuk neked, (ha tizenkét órásnak számítjuk az éjszakát), hat órát aludjál, és hat órát virrassz. András remete, akinek minden levele arról szól, milyen testi tüneteket tapasztal, ezt írja Barszanuphiosz: igyál egy kis bort és hívj orvost. Az egyiptomi szerzetesek számára ez botrány lett volna.


2. Szabad akarat és kegyelem

Nyugaton ez a pelagiánus vitában bontakozik ki: képes-e az ember a jóra a saját akaratából, vagy pedig csak a kegyelem révén képes jót tenni? Az 5. század végére tisztázódik: minden jó a kegyelemtől van, az ember magától nem képes a jóra. A kérdés azonban továbbra is megmarad nyugaton a szemipelagiánus vitában: a kegyelem műveli a jót az emberben, de vajon az akarat képes-e magától valami jót elindítani, és a kegyelem segítőként hozzácsatlakozik, így viszi véghez a jócselekedetet; vagy már ahhoz is kell-e a kegyelem, hogy a jót akarni tudjuk? Keleten egyszerűbben válaszolják meg a kérdést. Barszanuphiosz mondja: akaratod nélkül nem fog benned a jó növekedni. Pszeudo-Makáriosz így fogalmaz: Az ember akarata mint egyfajta készség, diszpozíció jelen van, Isten nem cselekszik nélküle, de ennyi elég. Elegendő igent mondani, mint Mária: „Íme az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,38). Ez a beleegyezés viszont kell. A keleti teológia ezt így hívja: szünergia (az emberi akarat és a kegyelem együttműködése). Minden, ami az emberben van, Istentől származik. „Isten figyel az ember szívére, s megvizsgálja szándékát ő, aki ismeri az ember gyengeségét, s tudja, hogy az ember semmire sem képes önmagától. Isten a minden (vö. Sír 43,27), s ő adja az erőt annak, aki méltó rá.” (L 493) „Mondtam már neked, hogy ha egyszer valami jót teszel, akkor tudd, hogy ez Isten ajándéka (vö. Ján 4,10) saját jósága révén, mert ő mindenkinek irgalmaz (vö. Bölcs 11,23). Hiszen az apostol is azt mondja: »Mid van, amit nem úgy kaptál? S ha úgy kaptad, miért kérkedsz úgy, mintha nem kaptad volna?« (1Kor 47)” (L 412) „Istennek, a mi uralkodónknak van egy könyve, melybe be vannak írva azok, akik őszintén az ő szolgálatába állnak, s oda ingyen írják be őket az első naptól fogva.” (L 495)
A gondolatokkal való küzdelemben kiemelt fejlődést látunk a gázai atyák tanításában az egyiptomi szerzetesekhez képest. Az egyiptomi szerzetesek – már Antal, de Evagriosz különösen – úgy gondolták, hogy a szerzetes küzdelmének legfontosabb része: megszabadulni a ránk támadó gonosz gondolatoktól. Leírták a gondolatok fajtáit, és hogy mit lehet ellenük tenni, melyik gondolat ellen hogyan kell küzdeni. Válaszoljunk egy szentírási mondattal – tanácsolták –, mint ahogy az Úr Jézus is tette; a rossz gondolatot űzzük el jó gondolattal. Mindezt támogassuk meg aszkézissel: például a vágyainkat felkorbácsoló gondolatok ellen böjttel, virrasztással, az indulatunkat támadó gondolatok ellen a testvéri szeretettel védekezzünk. Kétszáz év után születik meg a következő megoldás: a legjobb, ha nem küzdesz a gondolatok ellen, hanem tudomásul veszed, hogy vannak; nézz rájuk, aztán fordulj Krisztus felé, és majd Ő elűzi azokat. „Nem neked kell ellene mondanod a gondolatoknak: hiszen erre várnak, és nem tűnnek el. Fordulj inkább az Úrhoz ellenük, hozd elé tehetetlenségedet (vö. Zsolt 54 (55),23), mert ő nemcsak arra képes, hogy távol tartsa őket, hanem arra is, hogy megsemmisítse őket (vö. 1Kor 2,6).” (L 166) Világos kép él bennük, mit kell tennünk: virrasztás, figyelem, amivel észrevesszük, megállapítjuk, hogy az éppen közelítő gondolatok nem segítenek, majd rögtön forduljunk Krisztushoz, aki képes azokat elűzni. „Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.” (Zsolt 136,9) A patrisztikus hagyomány értelmezésében Babilon kicsinyei, a rossz gondolatok, az ördög szüleményei, és ezeket a sziklához, Krisztushoz kell csapni. „Isten az embert szabadnak teremtette abban az értelemben, hogy képes a jóra törekedni. S bár szabad választása révén törekszik is a jóra, arra már nem képes, hogy Isten segítsége nélkül be is teljesítse azt. Hiszen írva van: »Nem azé, aki akar, nem azé, aki fut, hanem akivel Isten irgalmat gyakorol« (Róm 9,16). Ha az ember a szívét a jóra fordítja, s segítségül hívja Istent, akkor Isten látva a jó szándékot, megadja neki a cselekedethez szükséges erőt. S így a két dolog, az emberi szabadság és Isten hatalma együtt tud haladni.” (L 763)


3. Komolyság és öröm

Elővételezik, amit később Lépcsős Szent János így hív: karopoiopentosz (örömöt hozó bűnbánat). Az örömteli szomorúság a szerzetesélet velejárója. Az első küzdelem: a saját akaratról való lemondás, együtt jár egyfajta fájdalommal, komolyságot igényel, de az atyák leveleiben az öröm tónusa dominál. A gázai atyák optimisták, előszeretettel idézik: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Másik kedvelt szentírási helyük: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak mondom: örüljetek! Szüntelenül adjatok hálát mindenért” (1Tesz 5,18). Az utolsó levélben így búcsúzik a levélíró: „Mindig legyetek örvendezőek, imádkozzatok szüntelenül, s minden dologban adjatok hálát.” Barszanuphiosz hozzáteszi: Ebben a háromban áll az ember üdvössége – az öröm, a hálaadás és az imádság. Ez az üdvösség útja.


Az erőszak–mérséklet, a szabad akarat–kegyelem, a komolyság–öröm – háttere a közösségi élet. A gázai atyák nem tudják elképzelni a szerzetes egyéni útját a közösség nélkül. A lelki atya szerepe: a testvérekkel való kapcsolat őrzése. A levelezésben legtöbbször szereplő idézet: „Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16) Az atyák úgy tekintenek a közösségi életre, mint ahol a testvér a testvért segíti, Krisztussal a középpontban, ahol vannak gyöngeségek, amelyek a kegyelem működésének helyei, eszközei; ahol a testvérek, azáltal, hogy egymás terheit hordozzák, egymás gyógyulásán munkálkodnak. A lelkiatya, aki egyszerre atyja az egyiknek és a másiknak, a testvéri kapcsolatokat erősíti. „Íme, Istenre bízom és a te kezeidbe ajánlom magamat (vö. Zsolt 30 (31), 6). Gondoskodj hát rólam, irgalmas szívű atyám, Jézus szeretetéért.” (L 533)


Baán Zs. Izsák OSB
Szent Mauriciusz Bencés Monostor
Bakonybél

(A Kármel a gázai szerzetesi hagyományból eredeztethető.)