AZ ISTEN, AKI AD

Hénok és Illés prófétaP. ŐRSY LÁSZLÓ SJ homíliája Szent Illés ünnepén (2012. július 20-án) a magyarszéki Kármelben

„Az áldozat bemutatása után Illés prófétának a Kármel hegyéről menekülnie kellett Izebel királyné haragja elől.
Illés visszavonult a pusztába egynapi járóföldre. Odaérkezett egy borókabokorhoz, leült alá, és a halálát kívánta. Azt mondta: »Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.« Ezzel lefeküdt és elaludt.
Egyszer csak egy angyal megérintette, és így szól hozzá: »Kelj föl és egyél!« Ahogy föltekintett, íme, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett és ivott, aztán újra lefeküdt aludni.
Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette őt és ezt mondta: »Kelj föl és egyél! Mert különben túl hosszú lesz számodra az út.« Illés fölkelt, evett, ivott, aztán ennek az ételnek erejéből negyven nap és negyven éjjel vándorolt, egészen Isten hegyéig, a Hórebig. Bement egy barlangba és ott töltötte az éjszakát. Az Úr azt mondta neki: »Menj és a hegyen járulj az Úr színe elé!«
S lám az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte.
Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang elé állt. Egy hang megszólította, ezekkel a szavakkal: »Mit csinálsz itt, Illés?« Azt felelte: »Emészt a buzgalom érted, Uram, Seregek Istene.«” (1Kir 19,4-9a. 11-14a)


Illés próféta ünnepét üljük ma.
- Tesbi Illés, te olyan messze vagy tőlünk! Hány ezer éven át nézünk a történelem ködén át?! Mit tudsz nekünk mondani? Mi más világban élünk, te más világban élsz! Tudunk-e beszélgetni egymással?
Ha Illés itt lenne, így válaszolna:
- Az Úr az én Istenem; az Úr, Aki Van, a ti Istenetek; Istenben nincs idő, és nincs távolság. Ti a magatok kis világából azt látjátok, hogy mi nem tudunk beszélgetni, de az Úr, Aki Van, összetart bennünket; és Őbenne találkozunk.
- Illés próféta, ha ez tényleg így van, mit tudsz nekünk mondani a te Istenedről, aki a mi Istenünk, Aki Van, és aki nem változik?
Ekkor Illés próféta elkezd beszélni a maga életéről, tapasztalatáról, valahogy így:
- Az Úr, Aki Van, olyan Isten, aki téged elhagy. Olyan Isten, aki téged fölemel. Olyan Élet, aki meghív téged az Ő saját életébe, bizalmába, minden időktől, minden időkön át és az időkön túl.
- Illés próféta, mit jelent, hogy „az Úr elhagy”?
- Nézd, mi történt velem! Izebeltől menekültem, féltettem az életemet. Eljutottam arra a pontra, hogy magának az Úrnak odakiáltottam: „Elég volt! Hagyj  békén! Én sem vagyok jobb, mint elődeim, hagyj engem meghalni!” Elértem – mondja Illés – életem mélypontját. És az Urat nem találtam sehol. Az Úr elhagyott. Elfogott az álom, és sötétség volt körülöttem.
- És azután, Illés próféta?
- Azután az Úr fölemelt. Fölemelt a maga módján. Kenyeret és vizet adott , hogy járni tudjak. Küldetést adott, és erőt a csontomba, vérembe, és hatalmat adott, hogy beszéljek a hatalmasoknak. Újra és új módon próféta lettem Izraelben. Ez történt velem, de ebben nekem semmi részem nem volt. Ott, abban a barlangban, elaludtam a sötétben – terv nélkül, jövő nélkül.
- És azután, Illés próféta?
- Azután a mi Istenünk Küldöttével beszélgettem a Tábor hegyén. Arról beszélgettünk, hogy mi lesz az ő sorsa Jeruzsálemben: elárulják, megkínozzák, megölik, és ebben az Isten dicsősége kiIllés barlangjanyilatkoztatik. Akkor már Őközötte, Aki Van, és közöttem nem volt titok. Ott a Tábor hegyén, én magam, az Isten legmélyebb létét szemléltem, Aki odaadja magát a teremtményeknek, és ott tudtam meg, hogy ennél tovább Ő maga sem mehet. Beszélgetés volt a Tábor hegyén, de igazában közlekedés Istennel, lényének legmélyebbjével, ahol valóságát nyilatkoztatja ki, ami jóság.
- Illés próféta, ha ez így volt, mond meg nekünk, ki a mi Istenünk? Ki ez, aki téged vezetett, és minket vezet, mert Ő egy, és nem változik. Illés próféta, taníts, ki a mi Istenünk!
Erre Illés így beszélhetne:
- Mint mondottam, Ő az, aki elhagy. De ez nem igaz! Ő nem hagy el – a prófétai nyelv nem általános nyelv –, hanem prófétai nyelven mondom: Ő játékos Isten. Ő azt akarta, hogy ne csak szavakban, hanem az élet valóságában, tapasztalat által tanuljam meg, ki vagyok. Hogy nélküle nem vagyok más, mint aki összeesik a barlang bejáratánál, föladja az életét, mint cél nélkülit, és elalszik a sötétségben. Attól kezdve, én Illés, tudtam, hogy mennyit érek. A játékos, pedagógus Isten megtanított. Ez a ti Istenetek is, és így fog veletek is bánni! De ez nem a teljes történet – mondja Illés –, a mélybe kellett esnem, hogy Ő magasra tudjon emelni. És így történt, hogy angyal által üzenetet küldött: „Egyél és igyál!” A kenyér és víz, amit ott találtam, erőt hozott. Sokkal többet, mint amilyet bármilyen kenyér vagy víz adni tud. Egész valóságomat egy új erő járta át. Nem egyszerre, hanem lassan-lassan; újra és újra ennem és innom kellett, azután hosszú útra kellett indulnom, de minél hosszabbá vált az út, annál erősebb lettem belül. De én már nem a régi Illés voltam! Ez az új Illés egy új forrásból született. Titokzatos erő járta át csontjaimat, izmaimat, értelmemet és akaratomat; és Izebel minden erejével, minden hadseregével többé semmit sem számított; mert akkor tudtam, hogy Illés Izrael ereje. – Nem, nem, nem! Hogy Illésbe Isten beléöntött egy különös erőt, ami Izraelt is fölemeli. Nem én voltam!
Itt van a nagy dialektika. Illés, mint mondja, mélyre esett. A játékos Isten, Aki Van, Illést fölemelte. AZ ISTEN, AKI AD – ez a mi Istenünk!
- Aki ad, nem azért, mert én valaki voltam. Én senki voltam, egy alvó szerencsétlenség. Hanem az Ő ereje volt bennem, én az Ő erejével mentem, az Ő erejével beszéltem, és ezt tudtam, mert Isten játszott velem, s mintegy elejtett engem, ahogy a szülő neveli a gyermekét, és utána kétségbeesésemben fölemelt, de akkor már egész világom megváltozott. Nem a magam erejéből megyek! A végén – mint mondja – Isten magához ölelt az Ő életébe.
Erről beszél az a történet, amit az Írásban olvasunk. Isten Küldötte, az Ige, aki emberré lett, ott a Tábor hegyén beszélget Mózessel és velem, Illéssel. Az Ő lénye, az Ő terve betöltött engem. Az a beszélgetés tulajdonképpen nem volt semmi más – mondja Illés – mint Isten belső világának szemlélése, ahol kinyilatkoztatást kapott ez a nagyság és a jóság: a Teremtő a teremtményekért odaadja magát.
Később Szent Pál kiáltott föl: ha valaki odaadja magát barátaiért, már az is nagy dolog, de ki hallott olyat, hogy valaki odaadja magát ellenségeiért? (vö. Róm 5,6-11) S Illés próféta mondja nekünk: ez a mi Istenünk.
Illés próféta, segíts minket kilépni a magunk pici kis világából! Segíts fölébredni a magunk gyönge álmából! Helyesebben: kérd az Urat, hogy adjon nekünk is valamit abból a látásból, és abból az erőből, amit neked adott abban a friss cipóban és vízben; és az úton, amikor visszamentél Jeruzsálembe, nem törődve azzal, hogy mi lesz a jövőd!
      Illés próféta Izraelben volt. Illés a mi tanítónk Magyarszéken. Illés próféta volt, és próféta ma is. Elmondja, mit várhatunk életünkben, mert az Ő Istene és a mi Istenünk nem változik. Tehát a mi életünkben is lesznek idők, amikor szeretnénk kiáltani, még akkor is, ha nem merjük: „Elég volt! Hagyj békén!” –, és próbálunk elaludni a magunk kicsi, sötét sátrában, barlangjában. „Elég! Nem kell többé semmi a Te világodból!” De azután jönnek a jelek, melyeket itt is, ott is felismerünk: a friss cipó, a friss víz - valamilyen formában. Ha figyelünk, mint Illés figyelt, hogy mi hangzik a szellőben, akkor észrevesszük, hogy felülről erő jön. Ha megrázzuk magunkat, és kinyitjuk a szemünket, helyesebben, kinyitjuk az értelmünket, akkor érezzük, hogy ez az erő lassan betölti valóságunkat. Ahhoz, hogy Isten küldetésében járjunk, tudnunk kell, hogy ez az erő Istentől jön, és nem mi magunk vagyunk az, mert ha magunk lennénk, ott aludnánk a barlangban –, hanem Isten visz bennünket tovább. Illés nekiindult az útnak, fölötte volt a nagy és tiszta égbolt, előtte álltak a nagy távlatok, de mi nem tudunk menni, ha visszasóhajtozunk a magunk kis barlangjába, icipici elgondolásainkba, törpe elvárásainkba, értelmünk kis keretébe, akaratunk gyöngeségébe!
      Szinte szentírási gyakorlat: meg kell rázni magunkat! Le kell rázni a port magunkról, és indulni, menni az ismeretlenbe! Hova vezet az ismeretlen? Ahhoz, Aki ismer bennünket, és várja érkezésünket, az új ember érkezését. Vár, hogy átöleljen bennünket, bevegyen a maga életébe, és beszéljen életének legmélyebb titkairól, Isten belső életéről, és a jóságnak arról a kiáradásáról, amit Ő tett a saját teremtményeiért, azokért a kicsi, hozzá hasonló lényekért, akiket Ő hozott a létbe; akiket, néha úgy látszik, mintha elhagyna, de csak azért, hogy megismerjék önmagukat, akiket Ő fölemel, és ez ad életet egész értelmüknek. Ekkor az életük nem más, mint Illés próféta útja a Kármeltől Jeruzsálemig; ahol nem lesz pihenés, de ahol mégis minden fényben úszik, mert hiszen egy új ember jön, akit Isten fölemelt, és akit valahol ott messze, maga Isten vár.
      Isten, Aki Van, és akit nem lehet jobban leírni, mint Szent János evangélista mondja: „Aki maga a Szeretet” (vö. 1Jn 4,8). Ámen.