Az Atyai Házba tért...


A Szűzanya Szeplőtelen Szívéről nevezett Alexandra OCD nővérünk (Kovács Emma) életének 90., szerzetesi fogadalmának 62. évében 2010. július 25-én belépett az Örök Atya házába.

Gyászmisével egybekötött temetése augusztus 2-án volt a magyarszéki Kármelita Kolostor temetőjében.

 

"Mindent csak őszintén..."

Beszélgetés Alexandra nővérrel 

 

A Szombathelyi Kármelbe lépett be, amely 2007-ben ünnepelte alapításának 100. évfordulóját.

Mikor lépett be a Kármelbe?

1944-ben. Szociálismunkás voltam és a postán dolgoztam. Háború után nagy éhség tombolt Pesten, és a gyermekeket vidékre szállítottuk. Bejöttek az oroszok, és nagy félelem uralkodott mindenütt. Elhatároztam, apáca leszek. 

Ostrom után beszéltem Ciprián atyával, a pesti Kármel perjelével, aki azt mondta, menjek haza és maradjak otthon. Azután Márk atyához kerültem. Ő Sopronbánfalvára irányított, ahol nem vettek fel, mert nem beszéltem németül. Márk atya ezt követően Szombathelyre küldött. Nagyon féltem azonban az édesapámtól, mert erélyes ember volt. A postaigazgatóságon dolgoztam, és vártam, hogy majd az égben elintézik a dolgot. Egyik első pénteken édesapám elment gyónni, és - mint később megtudtam - Márk atya beszélt vele: - Hagyja békén a lányát, jó úton halad! - Az atya pedig sürgetett, írjam meg a kérelmet, mert lehet, hogy évekig kell várni, amíg lesz hely, és felvesznek. Elküldtem tehát a felvételemet kérő levelet Szombathelyre. Közben éppen Szombathelyre kértek gyerekeket, és vállalkoztam arra, hogy elviszem őket. A gyermekeket leadtam a szülőknek, de észrevettem, hogy nincs nálam az igazolványom, és e nélkül abban az időben nem lehetett utazni. A Kármelben a tisztelendő anya fogadott. Elmondtam, hogy szeretnék belépni, de félek az édesapámtól. Anna anya nagyon kedvesen beszélt velem, azután énekeltetett. - De hogyan utazzak vissza? - Megkérdeztem tehát, hogy amíg Pestről elküldik az igazolványt, maradhatnék-e? - Természetesen. - hangzott a válasz. Így a vendégrészben tölthettem néhány napot. A fölvételt kérő levélre egy-két hónap múlva megérkezett a válasz, augusztus 28-án, Szentanyánk szívsebzésének ünnepén, jelentkezzem. Föl kellett mondanom az állásomat, ahol semmit sem értettek, hiszen abban az időben nagyon nehéz volt munkahelyet találni. - De hogyan mondjam meg édesapámnak? - Végül az utolsó napon közöltem, hogy elutazom. - Hova? - kérdezte. - Szombathelyre. - Attól fogva nem szólt hozzám, az állomásra is csak édesanyám kísért el.

Hányan voltak a noviciátusban? 

Egyedül voltam, de néhány napra utánam érkezett egy jelölt, aki aztán röviddel később el is ment, mert nem akart apáca lenni, csak az édesapja (harmad rendi) erőltette. Szombathelyen telt ház volt. Erzsébet nővér és én voltunk fehér fátylasok. Mindenkinek, aki belépett, meg kellett tanulnia az ostyasütést, mert ez adta a megélhetést. A dobozt is mi varrtuk.

Volt noviciátusi óra? 

Igen, reggel a szentmise után. Vittük a kis zsámolyunkat, azon ültünk ugyanis, és mentünk a noviciátusba. Lelki nevelés folyt (elmélkedés módja, lelkiismeret-vizsgálat, rendi szentjeink) és szokásokat tanítottak. Franciska anya volt a jelölt-mesternő, aki hasonlított Erzsébet anyára, a pécsi Kármel perjelnőjére.

Mire emlékszik a noviciátusi időből?

Igyekeztem lassan menni és nem kapkodni. Még ma is elevenen él bennem a következő történet. A kertben Szent József tiszteletére állt egy „kápolnája", és éppen a kertészetben dolgoztam. A kápolnaszerű építményre föl volt futtatva valami növény. Franciska anya azt mondta: - Menjenek le - még ma is így emlékszem - és szedjék le a felfutott növényt a „kápolnáról". - Én voltam a legidősebb, annak rendje-módja szerint kimentem a kertbe, és átadtam, hogy a tisztelendő anya azt mondta: szedjük le az egészet. - Hát nekimentünk, leszedtük, elpusztítottunk mindent. Kész volt. Elmentünk, mint aki legjobban végezte dolgát. - Hívatott ám a novíciamesternő: - Mit csináltak? Tudják, hány évig futtattuk azt a növényt? - Nem mondhattam, hogy hát a tisztelendő anya mondta... - Menjen a tisztelendő anyához (a perjelnőhöz)! - Ő pedig azt válaszolta: - Kedves nővér, máskor jobban figyeljen, mit mondanak! - Nem is kaptam ki. De az is lehet, hogy próbatétel volt. A fiataloknak azt mondom: mindent csak őszintén!

A rekreáció hogyan zajlott? 

A noviciátusnak külön volt a rekreáció, a gyerekek nem beszélhettek az öregekkel. Csak a nagy ünnepeken volt közös rekreáció a fölső teremben. A tisztelendő anya mindent kitalált. Karácsony délelőttjén a teremben elrejtette a kis Jézust, és meg kellett keresnünk, aki megtalálta, nagy kitüntetésben részesült: egész évben a cellájában lehetett. Kizárólag a nagy ünnepeken, a közös rekreáció alkalmával beszélhettünk az idős nővérekkel. A perjelnővel is csak akkor, ha hívatott. Egyébként az újonc-mesternővel érintkeztünk, mindenre engedélyt kellett kérni. A zsebünkben mindig ott volt a papír meg a ceruza, mert ha személyesen nem tudtunk beszélni vele, leveleztünk. Van egy érdekes történet a klauzúra „megsértéséről". Igen. Tehenünk volt, és azzal vitték a postára a küldeményeket. Havonta egyszer történt az ostyaszállítás. Tilos volt beszélni. Ha Stefánia nővér, a gazdasági vezető közölni akart valamit az alkalmazottakkal, csöngetett és ők jöttek. Egyszer, amikor kinyitotta a klauzúra kapuját, hogy kimehessenek az ostyával, a kutya kilökte őt, a szabályok szerint azonban nem jöhetett vissza, mert automatikusan beállt a kiközösítés. A tisztelendő anya telefonált a püspökvárba, és amíg meg nem érkezett a püspöktől az engedély, Stefánia nővér kint vár.

A szombathelyi Kármelben főként idősebb nővérek éltek? - Igen.

Hány külső nővér és hány segítő nővér volt? 

Négy-négy. Klára nővér velünk volt jelölt, Mária nővér pedig bevásárolt.

Szülei aztán megenyhültek? 

Igen, amikor hazakerültünk. Ekkor elsőfogadalmas voltam. Emlékszem, Cecilke nem mert hazamenni, mert az édesapja a Ludovikán volt tanár. Írtak neki, és úgy vitte haza a lányát. Cifra egy világ volt akkor! A beöltözésén sem voltak jelen a szülei? Teréz nővér, Gábor atya húga írt a bátyjának, aki szólt édesapámnak. Mire ő közölte: - Nem tudok menni, mert nincs rá pénzem. (Nem volt ekkor állása.) - Mire Gábor atya adott neki, és így eljöttek.

Hogyan történt a föloszlatás? 

A zárda püspöki joghatóság alatt állt, a püspöktől jött az ukáz. Mi az utolsó pillanatig kihúztuk.

Soha nem gondolt arra, hogy ott hagyja Kármelt?

De igen. A beöltözésem után napokig nem tudtam, mi bajom van: valami rettenetesen szorított belül. - Semmi keresni valóm itt, elmegyek. - Egyik vesperás után (2 órakor végeztük), teljesen kiborultam, és sírógörcsöt kaptam. Lelki olvasás következett, de képtelen voltam rá. Borzasztó érzés volt. 

Szóltam Franciska anyának, aki azt mondta, maradjak a cellában, küldi a tisztelendő anyát. Megkérdezte, ki bántott, mi történt? Azt feleltem: - Nem bántott senki, de nekem otthon virágaim vannak, amiket locsolni kell, és visszamegyek a postára dolgozni. - Rendben van. - válaszolta. - Franciska anya majd szól a sógorának, aki biztosan segít. Jól van, menjen a dolgára - mondta a tisztelendő anya. - Tettem a dolgomat. Őszintén el tudtam mondani, ami bántott, és teljesen elmúlt minden lelki feszültség. Aki nem őszinte, annak vége van. Az elöljáró előtt semmit sem szabad eltitkolni. - Azzal váltunk el, hogy szóljak, mikor akarok utazni. Azután pedig el is felejtettem, hogy el akarok menni. Később találkoztunk a tisztelendő anyával a folyosón, és megkérdezte: - Nem akar nekem mondani valamit? - Nem - feleltem. - A jelölt-mesternővel mindent megbeszélek. - Ígért nekem valamit. - De hát én semmire sem emlékeztem. - No, jól van, menjen a dolgára! - Skapuláré-csók, leborulás... Aztán mentem a pincébe bort fejteni. Mindig azt tettem, amit mondtak. - Röviddel később Franciska anya megjegyezte: - Úgy veszem észre, megtalálta a helyét. - Ezután kezdtem gondolkodni, mit is kellett volna mondanom a tisztelendő anyának...