Az Úr imádsága legyen a mi imádságunk is!

Bevezető gondolatok

   Az imádság alkalmával tudatosan és szándékosan Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Az imádság olyan cselekedet, amivel hívő mivoltunkat tudatosan kifejezzük: aki imádkozik, az tanúságot tesz arról, hogy lényének központját nem saját magában keresi, hanem Isten tenyerén tudja önmagát. Kétségtelen, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, általa és érte élünk. Ám az ember ezt gyakran elfelejti, hiszen a sokféle tennivaló szétszórja figyelmünket. Így elengedhetetlenek azok a pillanatok, amikor megállunk, hogy az „egyedül szükségessel” (Lk 10,42) törődjünk.
   Ha az imádságot úgy határozzuk meg, hogy kapcsolat a Másikkal, akit Istennek nevezünk, imádságunk is aszerint változik, hogy milyen képünk van Istenről. Például, az emberi szabadságom féltékeny zsarnokának, vagy a tökéletességet megkövetelő tanítónak képzelem? Vagy ezzel ellentétben inkább úgy tekintek rá, mint aki annak szeret, aki vagyok, és ajándékaival akar betölteni? Istenről alkotott elképzelésünk elkerülhetetlenül kihat arra, hogy miként imádkozunk.
   A megtestesülés misztériumával analóg jelenséggel állunk szemben. Immár kétezer éve, amikor a Názáreti Jézus Palesztína falvait járta, kortársai többségének megítélése szerint nem lépte át a megszokott kereteket. Megnyerő rabbi, zseniális látnok, csodatevő gyógyító… Nagyszerű ember, aki talán mindannyiunkat felülmúl. Csak akiket lelkük mélyén hívása megérintett, s akik követésére szánják el magukat, azoknak lassacskán megadatik, hogy misztériumának mélységéből valamit felfedezzenek: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16,16).
   Talán ugyanez mondható Jézus imájáról, a Miatyánkról is: csak aki időt szán arra, hogy elmélyedjen e misztériumban, az képes az imádság bibliai és zsidó hátterének tanulmányozása által a mindennapi jelenségekben is sejtésszerűen észrevenni, ami Isten benső életére kaput nyit.
   
1. elmélkedés: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!

   Mit akart Jézus kifejezni azáltal, hogy Istent „Atyának” hívja az imádságban? Elsődlegesen e szó kizárólagos bensőségességet tükröz. Biztos, hogy minden hűséges zsidó hitte, hogy Isten szereti és gondját viseli népének; számukra Isten egyáltalán nem egy távoli valaki. De a Jézus és Isten közötti kapcsolat még bensőségesebb és még mélyebb olyannyira, hogy köztük a maga teljességében fennálló életközösségről beszélhetünk.
   Másrészt az „Abba” szó használata gyermeki szeretetet, bizalmat fejez ki. Mint a kisgyermek, aki apjához vagy anyjához fordul, amikor a legcsekélyebb nehézséggel szembesül, úgy aki Istent „Abbá”-nak szólítja, olyannak vallja, mint aki mindig mellette van, hogy kísérje és hordozza, különösen a nehéznek bizonyuló pillanatokban. Ez a bizalom egy hallatlan szabadság forrása: Jézus azzal a bizonysággal élt, hogy „az Atya mindent a kezébe adott” (Jn 3,35).
   Istennel szembeni rettegést felváltja a bizalom. És Pál nem emberi igyekezet eredményeként látja ezt az átmenetet, hanem Isten műveként, aki Jézus, az ő Fia által viszi ezt végbe. Fiában és Fia által leszünk Isten fiaivá (gyermekeivé). Másként mondva: élete, halála és föltámadása által Krisztus abban a kapcsolatban részesít bennünket, amit ő él meg Istennel, „s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között” (Róm 8,29). És ő teszi – ahogyan erről Pál a továbbiakban ír –, hogy elküldi Lelkét szívünkbe, aki bennünk így kiált: „Abba, Atya!”
   Az, hogy Istenhez mint Atyánkhoz szólunk, azt bizonyítja, hogy Jézus teljesen új kapcsolatba hozott bennünket Istennel, ugyanakkor e megszólítással kifejezzük azt a kapcsolatot, amit nekünk ajándékozott. Így valljuk meg hitünket egy olyan Istenben, aki maga a bizalom Forrása, aki mindig jelen van számunkra, és aki életünk teljességét akarja (vö. Jn 10,10). Aki a Miatyánkot imádkozza, az a hit bizalmából fakadóan annak első szavától kezdve meri befogadni a Lélek ajándékát, és ennélfogva Jézus, a szeretett Fiú helyébe mer lépni.
   De aki így Jézus imáján felbuzdulva Istent „Atyának” meri hívni, annak hozzá kell tenni a „mi” névmást is. Ez a kis szócska szintén az Evangélium egy alapigazságára mutat rá: az Istenhez fűződő új kapcsolat azonnali következménye az emberekkel való új kapcsolat. Ettől fogva nem vagyunk egyedül, hanem közösségbe tartozunk. Lehetetlen az individualista kapcsolat Jézus Krisztus Istenével. Aki Jézus által új kapcsolatra lép Istennel, az egyúttal azt is fölfedezi, hogy kapcsolat fűzi mindazokhoz, akik ugyanezt az utat járják.
   Kérdésre válaszolva egyszer Jézus az egész Tórát abban a két parancsolatban foglalta össze, amelynek egyike Isten szeretete, a másik pedig a felebarát szeretete (vö. Mt 22,34-40). Közelebbről tekintve felfedezzük, hogy az Evangéliumban e két parancsolat egyazon valóság két oldalaként áll előttünk. „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, az nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Ján 4,20b). És a keresztény közösség léte, ahol ezt a testvéri szeretetet nap mint nap konkrét formában megélik, egzisztenciális jele, hogy Jézus Krisztus Istene jelen van és működik evilág történelmének szívében (vö. Jn 13,35; 1Ján 4,12).
   Végül „aki a mennyekben vagy” kifejezéssel találkozunk. E jellegzetesen zsidó kifejezés nem jelenti, hogy Isten távol lenne tőlünk. Inkább azt akarja megértetni velünk, hogy bár „Atyának” hívjuk, Isten megmarad teljesen Másvalaki. Isten nem emberi módon apa. Tény, hogy Istenről alkotott képünk emberi tapasztalatainkra épül. Aki sohasem tapasztalt hiteles emberi szeretetet, az nehezen érti azt a szeretetet, amit Isten irántunk érez. Ugyanakkor szükségszerű annak tudatosítása, hogy Isten szeretete messze felülmúl minden emberi kapcsolatot, különösen ha az apához fűződő emberi tapasztalataink hiányosak vagy negatívak.
   
2. elmélkedés: „Szenteltessék meg a te neved!”

   Azt gondolnánk, hogy a kérések sora visszalépést jelent. Ha Isten a mi „Abbánk”, aki szeret minket, és aki egész közel van hozzánk, miért kell tőle valamit is kérni? Nem volna ez felesleges, vagy éppen a kételkedés jele?
   Az Evangéliumban a kérés ténye nem a kétség jele, hanem annak ellenkezőjének bizonyítéka: a bizalom és a gyermeki szabadság aktualizálása. Éppen mivel Isten a mi „Abbánk”, és mert Fiában mi is fiaivá lettünk, tudjuk és kell is hogy kérjük őt. Ily módon fejezzük ki bizalmunkat, s így Istennel való új kapcsolatunk nyilvánvaló lesz a létezés konkrét valóságában. A kérés és az adás kölcsönös kapcsolatot teremt, ahol Istent inkább az adás jellemzi, míg az embert a kérés és a befogadás. Röviden: kérni annyit tesz, mint együttműködni Istennel.
   A Miatyánk kérései két részre világosan elkülöníthetők. Az első csoportot a „te” névmás jellemzi (te Neved, te Országod, te Akaratod), míg a másodikat a „mi” (add meg nekünk, bocsásd meg nekünk, szabadíts meg minket).
   Jézus az, aki föltárja az emberiségnek Isten igazi kilétét, megismerteti velünk az ő nevét. Bizonnyal gondolhatunk itt az „Abba” szóra, de valójában Isten igazi neve, amit Jézus kinyilatkoztat, nem egy cím vagy ajakkal kimondható szó, hanem egész élete. Jézus egész lénye, amelynek összefoglalását halálában és föltámadásában, mint szeretetének teljességében mutatta meg (vö. Jn 13,1), választ ad arra a kérdésre „Kicsoda Isten?”. Tehát Jézus egész küldetése „Isten nevének kinyilvánítása” (Jn 17,6), hogy „megismertesse az ő nevét” (Jn 17,26).
   János evangéliumában (12,23-32) arról olvasunk, hogy más népeknek is megadatik az a vágy, hogy láthassák Jézust. Vagyis amikor más nemzetek Jeruzsálembe zarándokolnak, hogy Izrael Istenének hódoljanak, a zsidóság számára ez annak jele, hogy a történelem végéhez ért (Iz 2,2-4; 60; Zak 8,20-23; 14,16-19). Az érdeklődés egyszerű tényében, ami a nem-zsidókat hozzá vezette, Jézus megérti, hogy megdicsőülésének ideje elérkezett, vagyis eljött annak az ideje, hogy identitását teljesen kinyilatkoztassa. Ezért saját közeli haláláról és föltámadásáról úgy beszél, mint a földbe hulló és elhaló mag, amely bőséges termést hoz. Rögtön ezután felkiált: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”. E kifejezés értelme egészen közel áll a „szenteltessék meg a te neved!” jelentéséhez. Ahogyan Jézus halálában és föltámadásában föltárul a Fiú igazi kiléte, úgy abban Isten identitása is teljesen kinyilvánul.
   Élete végén Jézus az Atyát a világban maradó tanítványaiért kéri: „tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi” (Jn 17,11b). Annak legfőbb jele, hogy az Ő nevét hordjuk, hogy Istenhez tartozunk, a köztünk levő közösség; e közösség Istenben gyökerezik („mint mi”). A testvéri szeretet gyakorlása által megmaradva e közösségben a keresztények az élő Isten élő képmásai, ikonjai a világ számára; hitelesen mutatják be, teszik kézzelfoghatóvá az Ő nevét (vö. Jn 13,34-35; 17,20-23).
   Így bár azt imádkozzuk, hogy „szenteltessék meg a te neved”, arra kérjük Istent, hogy tegye lehetővé, hogy mindenki megismerhesse igazi kilétét, s „Abbá”-juknak” ismerhessék el Őt. Azért imádkozunk, hogy mindenki a bizalom és a szeretet Forrásának ismerje meg Istent. Ezen imádságunkkal azt a vágyunkat fejezzük ki, hogy az Istennel való új kapcsolatunk, amelybe Krisztus által léptünk, valamint Lelkének ajándéka kiáradjon oly módon, hogy egybefoglalja az egész teremtést. Ugyanakkor megértjük, hogy Isten nevének megszentelése saját életünkön keresztül történik. Istentől azt kérjük, hogy életünk által megismertesse mindenkivel, kicsoda ő valójában. Kérjük, hogy adja meg nekünk, hogy valóban az ő képmása legyünk, s képesek legyünk valamit hűségesen tükrözni belőle.
   
3. elmélkedés: „Jöjjön el a te országod!”

   Nem elegendő megismerni Isten valóságos kilétét, hanem ezen ismeret szerint kell élni is. Itt tehát egy kulturális, vallási képből, vagyis Isten nevének megszenteléséből átlépünk egy politikai kategóriába, az Isten országának vagy uralmának képvilágába.
   Jézus számára Isten országa nem az emberi hatalom és erőszak eredményeképpen lesz megtapasztalható. Semmi köze a túlfokozott nacionalizmushoz, egyesek győzelméhez, amely mások veresége által valósul meg. Ahogyan Jézus a római uralkodónak kifejti, ez az uralom nem e világ kritériumai szerint épül fel (vö. Jn 18,36).
   Másodsorban, Jézus számára Isten országa mindig megőrzi egyetemességét: olyan fa, mint amely árnyat nyújt az ég madarainak (Lk 13,19), olyan háló, amely mindenféle dolgot összegyűjt (Mt 13,47), olyan bankett, ahova meghívást nyernek szegények és fogyatékosok is (Lk 14,13.21). Röviden, mindenki számára nyitott valóság.
   Isten uralma olyan valóság, amely már a „küszöbön áll” (Mk 1,15), s amely már elkezdődött Jézus eljövetelével. E paradoxon, e látszólagos ellentmondás feloldására Jézus olyan képeket idéz, mint a kis mag, amely fává terebélyesedik, és a kovász, amely az egész tésztát megkeleszti (Mt 13,31-33). Jézus úgy hirdeti meg Isten országát, mint ami már munkálkodik e világban, bár rejtett, misztikus módon; bár külső jelekkel körül nem határolható (vö. Lk 17,20-21), mégis radikális elkötelezettséget, a szív megtérését követeli. Akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, hogy felfogja a Jézusban megvalósuló Isten országát, az már részese lett ennek az Uralomnak. Jézusnak kimondott igenjük által Isten országa útjait készítik, és a rejtettségből napvilágra hozzák azt. Ez magyarázza Jézus sürgető felhívását, hiszen eljövetelével már ütött az óra, Isten ideje elközelgett.
   
4. elmélkedés: „Legyen meg a te akaratod!”

   Azok a szülők, akik szeretik gyermeküket, kétségtelenül elvárásokkal vannak feléjük. Azt akarják, hogy gyermekeik a lehető legteljesebb mértékben kibontakoztassák képességeiket, s így nem mindegy a szemükben, mit tesznek gyermekeik. Ugyanakkor az ilyen szülők nem akarják gyermeküket kényszeríteni, cselekvésüket diktálni: azt akarják, hogy gyermekük szabadon használja fel adományait, s ezáltal életerős, felelősségteljes felnőtt emberré váljon.
   Mindez még inkább igaz Istenre. Isten a mi boldogságunkat akarja. De az emberi szülőktől eltérően maga Isten az, aki különböző adományait belénk oltotta, amelyek között az egyik legnagyobb ajándék a szabadság. Így Isten tervének megvalósítása céljából teljesen önmagunk kell legyünk, kifejlesztve magunkban a nekünk adott képességeket. Isten terve nem szabadságunktól megfosztó bilincs, hanem hívás arra, hogy szabadságunkkal élve mind teljesebb módon az ő képmása legyünk, képessé válva a szeretetre és a szolgálatra. Isten akaratát sosem lehet elkülöníteni a szeretetétől; ez az útja-módja, hogy e szeretet saját életünkben és az emberiség történelmében lépésről lépésre konkrét formát öltsön.
   Jézus a lehető legszabadabb ember: az Atya mindig meghallgatja (Jn 11,42), és mindent az ő kezébe helyezett (vö. Jn 13,3; 5,20-22.26-27). A Fiú szabadságának ez a misztériuma abban is megmutatkozik, hogy engedelmes az Atya akaratának, miként ezt Jézus szavai jól kifejezésre juttatják: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, és hogy bevégezzem az ő művét.” (Jn 4,34) Távol attól, hogy valami elnyomná vagy szabadságában korlátozná, Isten akaratának keresése és megvalósítása Jézus számára energia, életforrás, „eledel”. Az ő szemében az Atya akarata az isteni szeretet lefordítása az élet konkrét körülményei közé, amely cselekvésre bír, s az előrehaladás forrása.
   Ugyanez Jézus életének legnehezebb pillanatában, a Getszemáni kertben is igaz (Mk 14,32-42). Ott teljes erejében tapasztalja meg a Gonosz hatalmát, és mégis így fohászkodik: „Abba…, ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!” Lényeges itt megérteni, hogy nem a végzetszerűség, a fatalizmus mutatkozik Jézus imájában: a kisebb rosszba való belenyugvás, vagy hogy ne volna alternatíva. Jézus válasza a bizalom tette, amely a lét legmélyebb sötétjéből tör fel. Jézus meg van győződve afelől, hogy Isten az ő „Abbá”-ja, aki a legjobbat akarja neki és a világnak, az ellenkező látszat ellenére. Imádságában Jézus arra vállalkozik, hogy a megkülönböztetés képességével a látszat mögött fölfedezze a szeretet győzelmét, mint a számára követendő utat. És Isten iránti bizalma jelenti az egyedüli kaput e megkülönböztetésre.
   
„Amint a mennyben, úgy a földön is!”

A menny Istent jeleníti meg; a Miatyánk első három kérése által azt kérjük, hogy Isten valósága mind jobban átjárja a földet, hogy szeretete egyre inkább a béke és igazságosság országává formálja át a közömbösségbe süllyedő és ellenségeskedő világunkat. A menny és föld közötti közösség az évszázadok során formálódott, de döntő szakaszához érkezett Isten Fia eljövetelével, aki egy lett közülünk (vö. Lk 2,14; Jn 1,51). Ez az egység bontakozik ki a hívők közössége, az egyház, Isten papi népe (vö. 1Pét 2,5.9; Kiv 19,6) által, akik Krisztus küldetésében osztozva a szeretet Jó Hírét (Evangéliumát) kiterjesztik a „föld végső határáig” (vö. Csel 1,8). Ez az ima tehát egyúttal elkötelezettség is.
   A Miatyánk helyes megértése céljából fontos annak egységét meglátnunk. Ez nem olyan egyszerű, mint azt gyakran állítják, hogy az első rész Isten, a második az emberek szükségeire vonatkozik. A Fiú megtestesülése óta többé nem lehet Istent és embert így elkülöníteni. Ez egyetlen imádság, s nem kettő: miután Krisztus imáját magunkévá tettük, magunk számára azokat a javakat kérjük, amelyek lehetővé teszik, hogy küldetésében részt vegyünk, s hogy vele útra keljünk.
   
5. elmélkedés: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk!”

   Legtöbbször a kenyér szóval jelölik mindazt, ami az emberi élethez szükséges: élelem, ruházat, szállás, stb. (lásd „kenyérkereső foglalkozás”). És a Biblia biztosít bennünket, hogy bár az embernek „arca verejtékével” kell megkeresnie kenyerét (Ter 3,17-19), végső soron az mégis Istentől ered, aki „kenyeret ad minden teremtménynek, mert szeretete örökkévaló” (Zsolt 136,25; ld. Zsolt 22,26; 104,27-28; 107,9; 111,5; 145,15-16).
   A Miatyánk e kérésének értelmezése meglehetősen komplikált, mivel egy olyan szót találunk benne, aminek pontos jelentése nem ismeretes. Ez az epiusziosz görög szó, amit egyedül itt olvashatunk az egész Újszövetségben. E szónak kétféle magyarázata terjedt el. Az első inkább megszokott: mindennapi vagy mai napi kenyér, vagyis amire a mai nap szükségünk van. De értelme van a mondat következő fordításának is: holnapi kenyér, vagyis amire a jövőnk számára szükségünk van. Ez esetben mi volna a kérés értelme? Nemde Jézus mondta: „ne aggódjatok a holnap felől” (Mt 6,34)? Emiatt aki a második értelmet részesíti előnyben, az spirituális magyarázatot ad a kérésnek. Ily módon a „holnapi kenyér” az eljövendő világ eledele, az Isten országának, az Ígéret földjének kenyere. Ez esetben most más szavakkal kérjük Isten uralmának eljövetelét.
   Elmélkedjünk közösen három jól ismert szövegen: a pusztai manna történetén, amit a Kivonulás könyvének 16. fejezetében olvashatunk; Jézus kenyérrel kapcsolatos megkísértésén (Mt 4,2-4); és végül a kenyérszaporítás elbeszélésén és az azt követő, az élet kenyeréről szóló tanításon (Jn 6)! Mindhárom bibliai leírás szerint a kenyér anyagi valóság, de ugyanakkor túlmutat önmagán: Istenre, mint életünk Forrására utal. A Biblia nem szakítja el az „anyagi” és a „lelki” valóságot, hogy az egyikről megvetően, míg a másikról magasztalóan szóljon. Máshogyan láttatja a dolgokat: e világ hétköznapi eseményei és dolgai hátterében rámutat Isten jelenlétére, aki mindezeket fenntartja és mindezeknek értelmet ad. A Biblia az Istennel való közösségünkre, a benne való bizalomra hívja fel figyelmünket, mint annak alapvető valóságára, hogy Ő tart meg életünk zarándokútján.
   Érdekes azt is megfigyelni, hogy e szövegek szerint mindig lakatlan pusztai helyen történik a kenyér csodája. Valójában a pusztaságban válik az ember képessé arra, hogy mindent Isten adományaként fogadjon. Ezzel szemben, amikor könnyű élethelyzetben vagyunk, átsiklunk az igazán lényeges kérdéseken. Ezzel elérkeztünk a Boldogmondások logikájához: „Boldogok, akik éhezik (az igazságot), mert ők kielégülést nyernek” (Mt 5,6; Lk 6,21). Önmagában nem jó éhezni, egyáltalán nem jó; de a nélkülözés helyén, azon a ponton, ahol megmutatkozik, hogy hiányt szenvedünk, Krisztus által Isten belép világunkba.
   Összegezve: amikor azt imádkozzuk, hogy „mindennapi/ holnapi kenyerünket add meg nekünk ma”, Istent arra kérjük, hogy tartson meg minket Krisztussal folytatott zarándokutunkon, hogy képesek legyünk Isten élő vizét, világosságát, szeretetét e világ pusztaságában megjeleníteni. Ez a könyörgés természetesen nem zárja ki a kenyér anyagi mivoltát, de túlmutat rajta. Mi az az eledel, ami lehetővé teszi, hogy e világban Isten tanúiként éljünk? Ez az Isten igéje, amit a Bibliában találunk, az imádság, a keresztények közti testvéri szeretet, a mások támogatása, és ez az eukarisztia, amely mindenféle „kenyeret” magába foglal. Mindent összegezve maga Jézus Krisztus az „élő kenyér”, aki minket fenntart, támogat, s itt a földön a mennyország előízét nyújtja.
   A Miatyánk e kérése által arra is elköteleződünk, hogy teljesen megéljük Isten mai napját. Lukács változata („add meg minden nap”) kiemeli a zarándoklat motívumát, hogy az ember nap mint nap útra kel, míg Máté a jelen pillanat sürgősségét hangsúlyozza, de mindkettő arra hív, hogy ne a lényegtelenbe gyökerezzünk, hanem Istenbe vetett bizalomból éljünk.
   
6. elmélkedés: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek!”

   Aki Isten mai napjában akar teljesen élni, annak kétségtelenül számot kell vetnie múltjával. Ténylegesen, mindegyikünk történelmében voltak rossz és sajnálatra méltó lépések, elszenvedett illetve adott sebek – röviden: mindaz a teher, ami megnehezíti és hátráltatja az előrejutást. Ezért a második nagy adomány, amit Istentől kérünk a Miatyánkban, a kenyér után a bocsánat, vagyis Isten újjáteremtő szeretetét kérjük, amely lehetővé teszi, hogy vállainkról levéve a múlt terhét képesek legyünk újra útra kelni.
   A könyörtelen szolgáról szóló példabeszéd (Mt 18,23-35) kifejezetten jó magyarázatot nyújt a Miatyánk e mondatának megvilágítására. Ebben az elbeszélésben a király elengedi a szolga adósságát, aki viszont elutasítja szolgatársa adósság-elengedésre vonatkozó kérését. Itt csak egyetlen részletet emelnék ki. Azt olvassuk, hogy a szolga tízezer talentummal tartozott mesterének. Összemérhetetlen, amit Isten nekünk megad, s amit mi tudunk adni. Másrészt e példabeszéd azt is jól megvilágítja, hogy sohasem gondolhatjuk, hogy kifizettük Istent, már eleget tettünk mindennek, tőlünk már többet nem várhat. Mindig oda fordulhatunk Istenhez, hogy határtalan megbocsátásában részesüljünk – végső soron ez a mi egyetlen reményünk.
   Nem az Újszövetség sajátossága az a felismerés, hogy Isten megbocsát, hogy Isten irgalmas. Izrael népe kezdettől fogva tudta, hogy Isten könyörületes és irgalmas. Egész történelmük ebbe az irányba mutat. Miben áll mégis az Evangélium újdonsága? Szent Lukács egy versében olvassuk a választ: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok irgalmas” (Lk 6,36; vö. Mt 5,7). Az újdonság tehát nem abban áll, hogy Isten irgalmas, hanem mi is irgalmasak tudunk lenni, mint Ő, vagyis hogy képmása lehetünk.
   Örök emberi igyekezet másokat két csoportra osztani: barátaim és ellenségeim (vagy azok, akikhez nincs közöm), és ennek megfelelően viselkedni velük. Ott, ahol ettől eltérően történnek a dolgok, ahol képesek vagyunk szeretni a minket gyűlölőket, megbocsátani azoknak, akik folytonosan keresztbe tesznek nekünk, ott több van, mint emberi. Ott maga Isten van jelen, és Ő cselekszik bennünk és általunk.
   A Miatyánk Isten megbocsátásáról és a mi másoknak való megbocsátásunk kapcsolatáról is szól. És nagyon fontos megértenünk miben áll e kapcsolat. A felszínes olvasat azt eredményezné, hogy Isten bocsánata második helyen áll, vagyis válasz a mi megbocsátásunkra, helyes viselkedésünk viszonzása. „Bocsáss meg nekem, Uram, mivel én is könyörületes vagyok.” Még ha így is volna, ez a szöveg formális ellentmondást jelentene az Újszövetség átfogó üzenetével. Nem Szent Lukács híres példázatának (Lk 18,9-14) nyilvános bűnösét, hanem a farizeust állítaná modellnek számunkra. Viszont Jézus szerint Isten szeretete mindent megelőz. Az érdek nélküli szeretet, amit az emberek megélnek egymás között, olyannyira lényeges, hogy nem jöhet létre anélkül, hogy be ne fogadtuk volna Isten szeretetét, az ő Lelkét.
   „Isten előbb szeretett minket”, elküldte hozzánk Fiát, hogy szeretetébe emeljen bennünket, pedig „bűnösök voltunk” (Róm 5,8), vagyis képtelenek a szeretetre. De itt nem áll meg János, hanem továbblépve arra szólít, hogy mi is szeressük egymást (1Ján 4,11). A testvéreink iránti szeretetünk és megbocsátásunk Isten iránti szeretetünk hitelességének jele; ezen lehet lemérni, hogy mennyire fogtuk fel Isten szeretetét irántunk. „Aki szeret… ismeri Istent” (1Ján 4,7; vö. 4,12).
   Itt lépünk be testvéri szeretet „új parancsának” misztériumába (Jn 13,34-35). Ez a parancs nem úgy új, hogy korábban soha nem mondták volna, hiszen a Tóra is szó szerint ezt írja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Lev 19,18). Az újdonság abban a kiegészítésben áll, hogy „szeresd, ahogyan én szerettelek”. Ez a parancs annyiban új, hogy nem csak kívülről adott utasítás, mint inkább ajándék. Szeretetét adja Jézus, Atyjától jövő Lelkét ajándékozza, aki lassacskán átformál és képessé tesz szeretni és megbocsátani Isten képmásának megfelelően. Mások iránti szeretetünk annak bizonyítéka, hogy Krisztussal közösségben vagyunk (vö. Jn 13,35), azzal, Aki az Atya szeretetét megjeleníti a világban (vö. Jn 17,23).
   Miért kell tehát Isten bocsánatáért fohászkodni, ha már úgyis elnyertük és abból élünk? Választ a pusztai manna történetében találunk. Isten adományiból soha nem tudunk félretenni, tartalékolni. A szeretetet nem lehet felhalmozni: egyedül akkor kapjuk, ha adjuk. Amilyen mértékben Isten irántunk való bocsánatát a körülöttünk élőkre pazaroljuk, annyiban tudjuk magunk számára újból és mindig kérni Isten megbocsátását (vö. Lk 6,38). Mi nemcsak hogy képesek vagyunk erre, hanem szükséges így tennünk, hogy a szeretetben növekedjünk. Akkor tudjuk Isten szeretetét befogadni, ha az Evangéliumból megértett akár csak keveset is, de a gyakorlatunkká tesszük. Az egyik lépés a másikhoz vezet. A fontos, hogy elkezdjük, még ha kicsiben is! Ez lehet az értelme Krisztus rejtélyes szavainak: „Mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.” (Mt 25,29; vö. Lk 19,26).
   Még egy utolsó megjegyzés: megbocsátani annak, aki megsebzett, valóban kiengesztelődni és nem csak szóval kimondani azt, sokszor hosszú benső folyamat eredménye. Amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk szívből megbocsátani, imádkozhatjuk-e a Miatyánkot? Hiszem, hogy igen, mivel ezáltal a megbocsátás szándékának vágyát fejezzük ki, ami Isten bennünk működő szeretetének következménye. Ráadásul ne felejtsük, hogy a Miatyánk nem individualista imádság, hanem az Egyház egész közösségének imája.
  
   7. elmélkedés: „Ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!”

   A „bevezet” fogalmát a semita nyelv úgy alkotja meg, hogy „belép” igét műveltető alakba teszi, vagyis a „beléptet” által fejezi ki. Így arra következtethetünk vissza, hogy az ima semita eredetije valahogy így hangozhatott: „Ne vezess be / ne léptess be a kísértésbe”. Ezt a mondatot pedig kétféleképpen lehet érteni. Az egyik út, ahogyan a görögre fordító értette, egyszerű lefordítása a szavak egymásutánjának: „ne vigyél be…”
   De az eredeti mondatot máshogyan is lehet érteni és fordítani: „ne tedd, hogy belépjünk” vagyis „őrizz meg minket a belépéstől”. Tény, hogy nyelvtanilag e második lehetőség a valószínűbb, ráadásul ez Jézus többi tanításával is harmóniában áll. Ahelyett, hogy Istent olyannak mutatná, aki örömét abban leli, hogy minket nehéz helyzeteknek vet alá, úgy tűnik, Jézus arra hív, hogy Isten segítségét kérjük, hogy elkerüljük, ami bennünket most próbára tenne.
   Vizsgálatunk ezen eredményét szembeötlően megerősítik Jézus szavai, amit a tanítványihoz intéz a Getszemáni kertben: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,41). És pontosan ez az, amit a Miatyánkot imádkozva teszünk: Isten segítségét kérjük hitbeli zarándokutunk kritikus pillanatában.
   Jézus pusztai megkísértése / próbatétele idején az Újszövetség (Mt 4,1-11¸Lk 4,1-13) még jobban tudatosítja a gonosz hatalom jelenlétét, amely megkísérli, hogy elszakítson Istentől, amely megpróbálja aláásni Isten iránti bizalmunkat. Néha megszemélyesítve szól a Gonosz jelenlétéről, néha nem, de mindannyiszor nem csak valaminek hiányaként mutatja be, hanem mint ami fenyegetően van jelen, különösen, amikor a leginkább sebezhetők vagyunk.
   A hívők számára fontos, hogy ne ez legyen a rögeszménk, ne a gonosz kérdése kössön le, hanem egyszerűen megértsük miben áll léte, hogy képesek legyünk megbirkózni vele. Ki ne hallotta volna életének nehéz pillanataiban a sugallatot, hogy boldogságodat Istenen kívül keresd? „Isten szeret másokat, de nem téged… Ha szeretne, nem engedte volna, hogy ez történjék veled… Magadra számíts! Ez az egyedüli módja, hogy kimássz a bajból!…”, stb. Röviden, amikor az Újszövetségben a rosszról vagy a Gonoszról olvasunk, az mindazokra a bensőnkből vagy a világból hallható hangokra vonatkozik, amely azt keresi, miként szakíthatna el Istentől, a mi Mennyei Atyánktól.
   A Getszemáni kertben Jézus azt javasolja övéinek, hogy „virrasszanak és imádkozzanak, hogy ne essenek kísértésben” (vö. Mt 26,41). A kísértésbe esni nem jelenti egyszerűen azt, hogy nehéz helyzetbe kerülni; Jézus jól tudja, hogy letartóztatása és halála próbára teszi a tanítványok hitét. Azért adja e tanácsot, hogy tanítványai ne essenek a gonosz csapdájába. Kísértésbe esni tehát annyit tesz, mint a Gonosz kelepcéjébe hullani (ld. 1Tim 6,9) azáltal, hogy a Kísértő látásmódját magunkévá tesszük.
   Szent Jakab levelének egy szakasza egymás után mutatja be a kísértés/ megpróbáltatás mindkét oldalát (Jak 1,12-14). Szent Jakab előbb a megpróbáltatás pozitív oldalát állítja szemünk elé. Bár ez önmagában sosem jó, mégis aki Isten iránti bizalomban tudta megélni, annak istenkapcsolata ezáltal elmélyült. Ezután a szerző világosan rámutat, hogy nem Isten áll a kísértés hátterében: Isten nem kívánja az ember szenvedését, és még kevésbé, hogy valami is eltérítsen az egyenes útról. Ezen apostoli tanítás szerint, amennyiben a kísértés negatív szemléletét vesszük, annak forrását a „megosztott szívben”, a „kettős lélekben” (Jak 1,8) találjuk, amely két ellentétes irányba akar szétszakítani.
   Egy másik, Szent Páltól való tanítás jól megvilágítja az Úr imádsága utolsó mondatát  (1Kor 10,13). Így, amikor azt imádkozzuk, hogy „ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól”, nem azt kérjük, hogy tartson távol tőlünk minden nehéz helyzetet. Inkább Isten szeretetét kérjük abban a bizonyságban, hogy megadja az erőt a megpróbáltatások közepette, s így azok által is előre lépünk a Vele elkezdett zarándokutunkon. Talán mi egyszer s mindenkorra olyan bizonyságot szeretnénk kapni, hogy jövőnk problémáktól mentes lesz, de Isten ígérete más. Hűségét ígéri, hogy a nehéz élethelyzetekben is velünk lesz, és megmutatja a kiutat. Csakhogy gyakran ez az út nem tárul föl előre, csak az adott helyzetben.
   Akik bizalmukat Istenbe vetik, azoknak sem ígér az Úr könnyű életet, de Isten jelenlétéről és támogatásáról biztosítja őket. Mielőtt elhagyná tanítványait, Jézus az Atyához fohászkodik értük a Miatyánkhoz egész közeli szavakat használva: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a Gonosztól” (Jn 17,15).

Részletek John testvér, Taizé: "Mennyei Atyánk" című könyvéből

Fordította: Thorday Attila