"Abba" (Mk 14,36)

BESZÉLGETÉS KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONYRÓL NEVEZETT BERNADETT NŐVÉRÜNKKEL, AKI 2014. MÁRCIUS 15-ÉN KOLOSTORUNKBAN ÖRÖKFOGADALMAT TETT

Milyen meghatározó történés, élmény indította el benned a hivatás utáni vágyat?

Hetedik osztályos voltam, amikor egy ebéd végén az asztalnál beszélgettünk, és édesanyám egy újságot vett elő, amelyben egy lengyel származású szerzetesnővérrel készítettek interjút. A következő szentírási szakaszt idézte: „Én viszont azt mondom nektek: (…) aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.” (Mt 5,42) Édesanyám azt mondta: "Milyen szép ez az életforma! Akár te is lehetnél ilyen…" – Emlékszem, elkértem az újságot és sokáig olvasgattam, őriztem. Még most is előttem van a nővér arca. Egy pillanatra megéreztem azt a fajta radikalizmust, amely a szerzetesi élet lényege, és amelyről a nővér beszélt. Így valamiképpen elindult bennem a kegyelem. Csodálkozom rajta, hiszen akkor még meg sem voltam keresztelve – igaz, hogy hittanra járogattunk a testvéremmel, de nem éltünk különösebben vallásos életet. Szépnek látom, hogy a Jóisten előbb adta a hivatást, mint ahogy én az Egyház keretein belül a kegyelem állapotába kerültem. Eszembe jut Simone Weil, aki soha nem keresztelkedett meg, mégis eleven kapcsolata volt Jézussal, és gondolataival a mai napig sokaknak segít közelebb kerülni az Igazsághoz.

Végül mikor keresztelkedtél meg?

Tizennégy, tizenöt éves koromban elsőáldozás előtt kereszteltek meg, majd később részesültem a bérmálás szentségében is. Ezután elkezdtem ismerkedni a szerzetesrendekkel, egy-kettővel kapcsolatba is léptem. Nyolcadik osztályos lehettem, amikor hittanversenyen vettem részt, és nyertem egy könyvet, amely Lisieux-i Szent Terézről szólt. Akkor nem is Teréz fogott meg – akit később nagyon megszerettem –, hanem a Kármel légköre. Ráébredtem, hogy éppen ezt keresem: ahol csak a lényeggel foglalkoznak, az „egy szükségessel” (Lk 10,42). Ennek a könyvnek a segítségével megéreztem, hogy ez az, ami nekem kell. A Kármelben közvetlenül Isten a cél, nincsenek közvetett dolgok, például az apostolkodás különféle külső tevékenységei. Írtam a nővéreknek, és a gimnáziumi évek alatt végig levelezésben álltunk. Érettségi után természetes volt számomra, hogy jövök a Kármelbe. 2007 júliusától szeptember 14-ig töltöttem az „érdeklődő” időt a közösségben, novemberben léptem be, és 2009 áprilisában beöltözhettem.

Mi segített az Istenhez vezető úton?

Közel két éven át, a teljes jelölt idő alatt szinte csak Marcell atya írásait olvastam. Általa kaptam meg azt a szép tapasztalatot, hogy a szentekkel élő kapcsolatban lehetek. Végig éreztem pártfogását, amint tanított, vezetett. Megragadott Marcell atya istenkapcsolata, és nagy jósága, amelyről az élő szemtanúk is beszámolnak. Minden írásán átütött ez a jóság, a nyugalom és az atyai szelídség. A jelölt idő kegyelmi időszak volt: mindvégig éreztem, hogy Marcell atya beborít szeretetével. Tudtam, hogy ha bármi baj van, nála mindig találok egy-egy gondolatot, ami segít, és mindezt nagy jóság és atyai szeretet kísérte a részéről. Számomra ő egy nagy kármelita ideál.
Beöltözésem után úgy gondoltam, hogy Marcell atya rábízott a Szűzanyára, mivel megkaptam az ő misztériumát: Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Bernadett nővér lettem.

Meghatározó személy az életedben P. Tilmann Beller (1938-2012) schönstatti atya.

Fordulópontot jelentett lelki életemben a Tilmann atyával való találkozás. Homíliáiban többször is elhangzott: Mi mondjuk Istennek: „Tiéd vagyok.” És a Jóisten azt feleli: „Igen, édesem, és én a tiéd vagyok”. Nagyon szíven ütött, hogy nemcsak az a lényeg: én törekedjem, erőlködjem, hanem a Jóisten is akar engem, és Ő is nekem akarja adni magát. Éppen lelkigyakorlaton voltam, amikor ezt hallottam. Félretettem minden korábbi anyagot, és magammal vittem a remeteségbe Tilmann atya könyvét: „A Kármel útja: a szeretet élete” (1). Ekkor indult el bennem az a folyamat, ami még most is tart. Tilmann atya szavaival, egész lényével olyannyira áttetszően sugározta a Jóistent, amit korábban senki másnál nem tapasztaltam. Azóta a lelki életem egy intenzív kapcsolattá vált Istennel. A benső élet számomra nem csak abból áll, hogy a hibáimat kijavítom, ezt vagy azt megteszem, elkeseredem, hogy már megint hibáztam, és soha nem leszek tökéletes –, mert egy idő után ez már sehova nem vezet.
Könyveit olvasva, Tilmann atya arra tanított meg, hogy ne azt nézzem először, mit tudok én adni a Jóistennek, hanem mindig azt lássam, hogy Ő feltétel nélkül szeret engem, és ez a legfontosabb. Higgyem el a Jóistennek, hogy Ő valóban így szeret engem, ahogy vagyok, feltétel nélkül! Nem azt mondja, hogy én így szeretlek, mert nekem így is jó vagy, hanem hogy fontos vagy nekem. Lelki életemnek ez lett az alapja, amit a Szentírásban is olvasunk: Isten „előbb szeretett minket” (1Jn 4,9). Ahogy Tilmann atya mondja: Nem azért szeret minket a Jóisten, mert mi jó gyermekek vagyunk, hanem mert Ő jó Atya. Ezt mindig szem előtt tartom, mert ez az igazi erőforrás. Ha bármit is tettünk, és odamegyünk a Jóistenhez ezt mondva: Ilyen vagyok -  az Ő válasza: Tudom, de szeretlek.
Életem az Atyára koncentrálódott, és minden mögött az Atya szeretetét kezdtem el látni. Jézust és az Ő szavait is sokkal jobban be tudom fogadni, ha magát Jézust is az Atyával való kapcsolatában nézem, hiszen Jézus egész lényével az Atya szeretetét sugározza. Ő azért jött, hogy elmondja: „az Atya szeret titeket” (Jn 16,27). Jézus példát adott nekünk, hogyan kell élni, és Ő mindig az Atyával volt. Martin Buber írja, hogy Jézus mindig az Atyával való kapcsolódásból szólt másokhoz, ebből kifolyólag mindig az Atyát adta másoknak.
Jézus azért jött, hogy elmondja: „az Atya szeret titeket”, utána pedig folytatja: „Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24). Sokat imádkoztam azzal, hogy ahol Ő van, az nem más, mint az Atya szeretete, és Ő már bennünket is odavitt, tehát a mi állapotunk már ez: ott vagyunk az Atya szívében. Ezt viszont be kell tudni fogadni, le kell dönteni az akadályokat, amelyek hátráltatják, hogy ebbe a szeretetkapcsolatba képesek legyünk belépni. Jézus már bevitt minket, az Ő emberségén keresztül mi már ott vagyunk.
Számomra a központ, hogy mindig Jézussal és az Atyával legyek. Amint Ő mondja az evangéliumban: „De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16,32) Az a lényeg, hogy bármi történik, ne engedjem, hogy akár csak gondolatban is, valami elszakítson Jézustól és az Atyától. Ebből jön az erő, amely minden nehézségen átsegít. Sokan nagyon kínlódnak egy-egy hibájuk miatt. Természetesen része életünknek az önmagunk gyöngeségeivel való küzdelem, de nem ez áll a központban, hanem hogy Istennel vagyunk, aki szeret minket, és mindent a javunkra fordít. Mindent úgy kell nézni, hogy az Atyától jön, aki csak szeretet, és minden történésben ezt a szeretetet adja nekünk. Mindent ebből a kapcsolatból nézni – ez a legfontosabb a számomra. A küzdelmeknek is csak akkor van értelmük, ha nem azok állnak a középpontban, hanem tudjuk, miért és Kiért küzdünk. Ezek olyan igazságok, amelyek benne vannak az evangéliumban: az Atya velünk van, Jézus velünk van, „amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek” (Jn 15,9), „az Atya szeret titeket” – ha ezeket nem hiszem el a nehéz helyzetekben, csak amikor minden jól megy, akkor soha nem lesz számomra egzisztenciális tapasztalat.
Ha Tilmann atyával nem találkozom, lehet, hogy nem jutok el ennek az igazságnak a fölismerésére. Őnála láttam azt az istenkapcsolatot, amit addig soha senkinél. Olyannyira átsugárzik rajta az Istennel való személyes kapcsolat, mint egy tiszta üvegen a fény. Ő egy élő bizonyosság. Ha baj van, előveszem Tilmann atyát, szinte olvasnom sem kell tőle, csak rá gondolni, és már látom: „Van Isten. Menjünk tovább.”

Miben látod a Kármel jelentőségét az Egyház és a világ számára?

Claude nővér (Frileuse-i Kármel) egyik látogatásakor mondta, hogy két vonulata van a Kármelnek. Az egyik az istenkeresés, a másik, hogy a lelkek megváltásában segítsünk, és hol az egyik motiváció az erősebb, hol a másik.
A Schönstattnak, Tilmann atya közösségének lényegét talán ez fejezi ki a legjobban: Életünket és vérünket Királynőnkért! Arra gondoltam, lehetetlen, hogy a Kármelnek ne legyen ilyen nagy motivációja. Nem lehet, hogy az a sok energia, ami például bennem van, parlagon maradjon. Én nem tudnék igét hirdetni, beteget ápolni, tanítani… Ezért kerestem a Kármel apostoli dimenziójában valamit, ami nem „csak” az áldozat-felajánlás, és rátaláltam Maurice Zundel gondolatára, aki a monasztikus szemlélődő rendekről írja: „Egy századnyi szerzetes – szigorú klauzúrában élve – a csenddel olyan összeszedettség lehetőségét teremti meg egymás számára, amelyet semmi sem zavarhat. Nyilvánvalóan innen nyeri az imájuk ezt a – mondhatni – rendkívüli megtartó erőt; ez a magyarázata a buzgó monostor vonzerejének, valamint az, hogy nagy szükség van olyan forrásra, ahová vissza-visszatérhetnek az Isten után szomjazók, hogy elmerüljenek benne. (…) ilyen az a csend, amelyet nem megegyezésből, hanem a lélek legmélyebb lélegzeteként gyakorolnak, az egész világra kiárad.” (2) Az Egyházban a monasztikus rendek tehát olyan feladatot látnak el, amit csak ők tudnak betölteni azáltal, hogy egész életüket imává alakítják. Elsődleges céljuk az istenkapcsolat. Ha kézzel foghatóan úgy is tűnhet, hogy semmit sem adnak a világnak, ha valaki odamegy, mégis érzi, hogy életük a lényegre mutat rá. Alapvető igényünket, hogy szeressünk és szeretve legyünk, valóban csak Isten elégítheti ki. Minél inkább olyan helyet talál az ember feltöltődésre, ahol ez az Istennel való kapcsolat áll a középpontban, annál több erőt tud gyűjteni saját életéhez. Van, akinek ezt kell adnia a világnak. Kétségtelenül látványosabbak az apostoli rendek, tüzesebbnek látszanak, de a Jóisten tőlem azt kéri, hogy ezt adjam a világnak. Nekem ezt kell adnom a világnak: hűségben és egész lényemmel arra koncentrálok, hogy az Istennel való kapcsolatra vagyok meghívva egy olyan formában, amelynek ki kell sugároznia. Ha ezt nem százszázalékosan élem, nem tud kisugározni, és akkor nem látom el azt a feladatot, amit kármelita hivatásomon keresztül kér tőlem a Jóisten.

Most huszonhat éves vagy. Nagyon fiatalon lettél szerzetes. Többen talán úgy gondolhatják: jó neked, sok-sok küzdelemtől, kísértésről megszabadultál.

Nagy ajándék, hogy fiatalon, tizenkilenc évesen beléphettem a Kármelbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden küzdelem elkerült. Sokan azt gondolják: itt minden szép és jó, komolyabb harcok nélkül lehet élni. Ha így lenne, az ember nem tudna fejlődni.
A Jóisten itt ugyanúgy elvégzi a lelken azokat a munkálatokat, amit a kolostoron kívül is elvégezne, azzal az előnnyel, hogy ha valaki fiatalon léphet be, akkor egy tiszta és lényegre redukált környezetben fejlődhet a lelke, gyógyulhat a pszichéje. De ez semmiképpen sem jelenti, hogy a küzdelmek elkerülik. Nekem biztosan szükségem volt arra, hogy fiatalon lépjek be, de ha például Edith Steint nézem, aki olyannyira tiszta, becsületes szellemmel kereste az igazságot, úgy látom, szinte lehetetlen lett volna eltévednie; őnála megengedte Isten, hogy sokkal tovább maradjon a világban, és nagy szentté vált.

Mindenki ahhoz kap kegyelmet, amilyen úton Isten vezeti.

Igen, de ez nem azt jelenti – ha korán biztonságba helyezi is őt a kolostorban –, hogy elvenné tőle a küzdelmet. Bizonyos lelki utakat mindenütt meg kell élni, és ez a Kármelben ugyanaz: ugyanúgy keres az ember, ugyanúgy küzd, ugyanúgy szembesül önmagával. Ettől tehát nem „véd” meg senkit sem a Jóisten, hiszen minden, amitől meg kell szabadulni, bennem, az emberben van.

„…belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok…” (Mk 7,21)

Van, akinek szüksége van rá, hogy egy ilyen védett környezetben küzdjön, de van, akinek olyan erős a lelke, hogy bárhol képes rá Isten kegyelmével. A küzdelmek azonban nem spórolhatók meg.

„Vedd el a kísértést, és senki nem üdvözül” – olvassuk az apoftegmákban.

Melyik kármelita szent kísér téged különösképpen?

Kis Terézt kaptam védőszentül a keresztségben. Ő az, aki időről időre fölbukkan az életemben, és amikor konkrét kérdésekre keresem a választ, rá mindig számíthatok. Tizenöt évesen lépett be a Kármelbe, nem volt tanult, jó szellemi táplálékot adó könyvekhez sem juthatott hozzá, mégis olyan bölcsességre, tisztánlátásra és zsenialitásra tett szert, ami a nagy gondolkodók sajátja: hihetetlen finoman és éleslátással képes megragadni a lényeget. Mindig nagyon elbűvöl, hogy egy huszonnégy éves lány ilyen nagy bölcsességgel bírt. Ennek magyarázata főként az lehet, hogy olyannyira tiszta volt a szíve. A bölcsességről írja a Szentírás: „tisztaságánál fogva mindenen áthatol” (Bölcs 7,24). Kis Teréznél számomra ez a legvonzóbb és legmeghatározóbb élmény: aki arra törekszik, hogy tiszta szívet ajánljon fel az Úrnak, azt az Úr úgy átjárja és betölti, hogy ez a tisztaság mindenen áthatol. Kis Teréz egész életében apróságokat tett, ugyanakkor olyan meglátásai voltak, hogy egyháztanító lett. Nemcsak a jó gondolkodás a fontos, hanem a tiszta szív, amely a lélek hatalma.

Hatalmat ad Istennek, hogy áthassa a teljes emberi személyt.

És hogy ezen keresztül hasson másokra. Más az, ha valaki okos tanácsokat ad, és más, ha annyira tiszta, hogy sugározni tudja Istent, mint például Tilmann atya.
Áthoszi Szent Sziluán, aki szintén nem volt tanult ember, az Istennel való kapcsolatról így beszél: ha az emberek tudnák, mit jelent, minden tudománnyal felhagynának. Az élet őket igazolja: ők valóban többet tudnak, mint sok professzor együttvéve. „…ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten” (1Kor 1,27) – ezt láthatjuk Kis Teréznél. A szív tisztasága nagy hatalom és lehetőség Isten jóságának kiáradására. Akármilyen nagy embertől olvasok valamit, Kis Teréz nem tud mellette lesüllyedni, tartja a szintjét, mert hagyta, hogy a Jóisten formálja és mindig Ővele volt.

Ki a jó szerzetes?

A jó szerzetes számomra az, akivel ha találkozunk, nem őt látjuk, hanem Istent. Nagyon ritka, hogy nem azt látjuk, ő mennyire szent, jóságos, szelíd, hanem a személy egyszerűen szinte eltűnik, és azt érezzük: itt van a menny. Ehhez biztos sok idő kell, nagyon tiszta szív és élő kapcsolat az Úrral. Ennek az embernek a szíve olyan, mint egy üveg, amely makulátlanul átengedi Isten fényét. A cél mégsem lehet ez, hanem hogy minél élőbb, elevenebb kapcsolatom legyen a Jóistennel, és aztán Ő meg tudja tenni, ha akarja, hogy rajtam keresztül hat másokra. Óriási dolog és ritka, hogy valaki eljut odáig, hogy a másik szívét azonnal Isten felé fordítja. Ha eszembe jut Tilmann atya, lehetetlen, hogy ne gondoljak a Jóistenre. Ennél magasabb ideált nem tudok elképzelni: olyanná válni, hogy annyira betöltsön a Jóisten, hogy aki rám tekint, pillanatokon belül találkozzon Ővele.

Hogyan van jelen a Szűzanya az életedben?

Amikor megkaptam a nevemet ajándékként éltem meg. Egyfelől Marcell atya misztériuma is Kármelhegyi Boldogasszony, és úgy éreztem, hogy ő imádkozta ki ezt nekem. Másfelől nagyon szép számomra: a Boldogasszony kifejezés, mert én is nő vagyok, és vannak olyan feladatok, amelyet csak egy nő tud megoldani a saját lényével, lényegével. Amikor a Szűzanyát nézem, akkor ez a jelző emelkedik ki előttem: boldog asszony. Az ő életében is sok olyan helyzet volt, amelyet nem értett vagy fájdalmas volt a számára. Egy anyának az a legfájdalmasabb, ha a gyermekét látja szenvedni, sokkal fájdalmasabb, mintha ő maga szenvedne. Ez a boldog jelző egy erős anyai szívet mutat, ami fontos, hogy a kármelitának is meglegyen. Nem gyakori, hogy látjuk az áldozatunk, az életünk eredményét, de mindig látom a Boldogasszonyt, ami annyit jelent, mintha azt mondanánk: ő a nagyszombat asszonya. Mária hite virrasztott nagypéntek és húsvétvasárnap között. Ő az a Boldogasszony, aki úgy virraszt gyermekei léte fölött, hogy nem riad vissza attól, hogy sokszor kétségbeejtő állapotban vannak, hanem egyszerűen csak szeret. Ő is annyira tiszta, hogy a Jóisten irgalma teljesen akadálytalanul áramlik rajta keresztül felénk. Szeretném tőle megtanulni, hogy ha valaki boldog, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden jól megy, mindent elér, amit akar, hanem: van egy rendületlen hite és egy rendületlen szeretete a többiek irányában. A Jóisten szereti őket, és az ő feladata, hogy sugározza, átengedje magán azt az irgalmat, amit ő is kap, és az életében megélt. A kereszt alatt mindig ott kell állni a Szűzanyával. Lehet, hogy hosszú ideig meg van terhelve a hitünk, de Mária példája segít. Látta a Fiát meghalni, de bízott az Atyában, és valamilyen módon mindig boldog maradt. Nem ismerte Isten terveit, de tudta, hogy az Ő végső terve a szeretet, és mindenen ez győzedelmeskedik.
1 Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2007.
2 Maurice Zundel: Csodálkozás és szegénység, Korda, Kecskemét, 2009,127. o.