„Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?"

Szent Józsefről nevezett Mária Annunciáta nővér OCD 

Minden szerzetesi hivatás Isten előzetes szeretet hívására adott szabad döntés eredménye, ami áll minden hivatásra. A hivatás egy szerelem története, amelynek szeretetté kell érnie. Néhány gondolatban megpróbálom összefoglalni Kis Teréz életét, és hogy miként érintett meg engem. 

Az Úr titka, kit és hogyan választ. Vagyunk, akik beleszülettünk a vallás gyakorlásába, de vannak, akiket közömbös vagy hitetlen környezetből hív meg a Jóisten. Ha Kis Terézt nézzük, őt példásan vallásos családból szólítja szorosabb követésére az Úr. Korán árvaságra jutva, édesanyja halálával már kisgyermekként megpróbálja őt a Jóisten a szenvedéssel. De Krisztus a kereszt miatt testesült meg - állítja több teológus -, mert a kereszt szeretet. Karl Rahner szerint pedig a harmadik évezred embere vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. Isten annyira szeret minket, hogy közli magát velünk kegyelme által. Ez a hétköznapok misztériuma, amit tanítani és elsajátítani kellene. Teréz ilyen környezetben nő föl. 

Testvérei is szinte sorra mind zárdába vonulnak.

 

Az evangéliumban olvassuk (Mt 20, 1-16), hogy van, akit korán fölfogadott a szőlős gazda, de olyan is van, aki csak egy órahosszát dolgozott, és mégis ugyanazt a bért kapja. Terézt a korán ért szenvedések Jézus felé irányítják, és már gyermekkorában érzi, hogy Őt kell követnie. Egyik testvére szerzetbe vonulásakor Teréz a tisztelendő anyának elárulja titkát: szeretne belépni a Kármelbe, de azt a feleletet kapja, hogy csak tizenhat éves kora után gondoljon erre. 

Szülei életfelfogása mélyen belevésődik szívébe: örömet szerezni Jézusnak, ami meghatározó, mindennapos gyakorlattá vált. Örömet szerezni pedig csak személynek lehet, tehát Jézus mint élő személy van jelen az életükben. Később írja: „Már három éves koromtól nem tagadtam meg semmit a Jóistentől." Vagyis saját magáról lemond, hogy Jézusnak helyet adjon szívében.

Nagy gonddal készül elsőáldozására, amiről azt jegyzi föl, hogy az számára „Jézus csókja" volt. Leírja magáról, hogy gyermekkorában nem volt mindig hiba nélkül. Vidám természete édesanyja halála után megváltozik: túlérzékeny, sírós és aggályos lesz. Egy különös betegséget vészel át, melyet a mellette lévő Szűzanya szobrának mosolya gyógyít meg. Túlérzékenységét Jézus szünteti meg 1886 karácsonyán - megtérésekor -, amikor végre újra megtalálja lelki egyensúlyát. Ezután erős léptekkel kezdi meg pályafutását a szentség útján. Érzelmileg fejlődik, tudásvágya van, főként a hit igazságai, az örökkévalóság titkai érdeklik. Korán megérti a tökéletesség útját, ami szeretetet jelent a szívében, és előtör vágya a lelkek megmentése után.

Életének új szakasza kezdődik, amikor harcol a Kármelért. Először meggyőzi édesapját, és amikor egy zarándoklattal Rómába mennek, XIII. Leó pápa segítségét kéri, hogy korábban léphessen a Kármelbe. Bár nem ér el eredményt, hivatásában egészen biztos, és apró „semmiségek" gyakorlásával készül a Kármelbe. 

Egyedül Jézus hívására lép be: „Örökre itt vagyok." - mondja. A Kármelen azonban Jézus elrejtőzik előle, és sok megpróbáltatásban lesz része. „A szenvedés kitárta karját, és én szerelmesen belevetettem magam." - írja. Sok megpróbáltatás éri a közösségi életben, ő pedig apró erényeket gyakorol. Például, amikor senki sem látja, összehajtogatja a nővérek köpenyeit. Fogadalma elhalasztása is nagy szenvedést okoz neki, de ekkor a Szenvedő Szolga hallgatásában a kereszt szintézisét találja meg. Keresztes Szent János tanulmányozása után rájön, hogy a tökéletesség elérésének eszköze a szeretet. 

Tizenhét és fél éves korában tesz fogadalmat, és előtte nagy lelki szárazságot él meg. A Kármelbe a lelkek megmentéséért és a papokért való imádkozásért jött. Szent akar lenni. Volt egy jelenet gyermekkorában, ami jellemző Terézre. Nővére, Léoni egy kosárban babaruhákat hoz a kisebbeknek, hogy válasszanak közülük. Teréz testvére, Céline egy szalagot húz ki, Teréz viszont így felel: „Én az egészet akarom." - Ebben nyilvánul meg jelleme: mindent magához akar ölelni. - A bizalom, a szeretet vezérli, és Jézus lesz a vezetője.

Érzi kicsinységét. Kezébe kerül a Szentírás, ahol ezt olvassa: Ha valaki nagyon kicsi, jöjjön hozzám. - Mint az anya, úgy vigasztallak. - Azon könyörülök, akin akarok, nem azon, aki erőlködik. Nem az erőlködés tehát a lényeg, hanem az Isten irgalma. Fölfedezi, hogy Isten irgalmas. A szeretet nagy vágyakra indítja: apostol, vértanú, egyházdoktor akar lenni, míg végre rájön: az Egyház szívében ő lesz a szeretet.

Nagy vágyai mellett észreveszi kicsinységét, gyarlóságát, de „Istennek szegénységünk nem áll útjában, mert a szeretet sajátossága, hogy leereszkedjék." - írja. Felajánlja magát áldozatul az Irgalmas Szeretetnek. Lassan kibontakozik előtte az ő „kis útja" vagy doktrínája: minden körülményben Istent hagyjuk győzedelmeskedni a szívünkben, mert Isten előbb szeretett minket. Ő jobban és irgalmasan szeret. Övé legyen az első hely a szívünkben.

Alázatosan el kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és Teréz fölfogja, hogy a saját maga erejéből sohasem jut el a szeretet tökéletességére. A Jóisten csak jóakaratot vár tőlünk, fogadjuk el, hogy minden lépésnél elesünk, és több haszon lesz ebből, mintha gőgösen magunk akarnánk fölkelni. A szeretet nélkül a legnagyobb tettek is semmik.

Tudatosítsuk gyöngeségünket, és forduljunk bizalommal az Atya felé. Teréz szegény, nincs semmije, de korlátlan bizalma által gazdag Istenben. „Megtaláltam a földön boldogságomat a szenvedésben. Gyermekkoromban szomorúan szenvedtem, ma már örömben és boldogságban. A szenvedés édes." - írja, de ekkor már az előrehaladott tüdőbaj jelei mutatkoznak rajta. Egyedüli vezetője az Istenre hagyatkozás. A szenvedéssel egyenes arányban kapja az erőt is. Hibáinak emléke nem zavarja, mert a szeretetre irányítja figyelmét, a szeretet ugyanis befödi a bűnök sokaságát. A halálra nem készül, mert - amint mondja - az egészen kicsi gyermeknek Jézus fizeti az útiköltséget. „Érzem, megkezdődik küldetésem, hogy másokkal is megszerettessem a Jóistent, és átadjam kis utamat. A világ végéig sok jót teszek a földön." - írja halála előtt.

Visszagondolva saját életemre, emlékszem, hogy édesanyám reggelenként így ébresztett bennünket, gyerekeket: „Éljen Jézus!" Mi pedig így feleltünk: „Mindörökké szívünkben."

Kis Terézről legelső emlékem egy imakönyv, amelynek egyik oldalán képek voltak Teréz életéből, a másik oldalán pedig ima. Nagyon sokáig nézegettem a képeket, és gondolkodtam rajtuk. Máig is előttem vannak ezek a képek: Teréz az édesanyjával, vagy az elsőáldozásakor készült fotó, vagy amikor az úrnapi körmenten a rózsaszirom az Oltáriszentséget érte és a mosolygós Szűzanya a betegágya mellett, valamint a papa, amint az ő kis királynőjével a csillagokat nézi, mire a kis Teréz fölfedezve az égen a „T" betűt, fölkiált: „A nevem fönt van az égben, a csillagokba írva!"

Később ismertem meg könyvekből Teréz életét, de akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek. Teréz közbenjárására azonban akármilyen beosztásban, körülményben voltam, a Jóisten mindig megtartott magának. A világháborút követően mélyebb lelki élet után éreztem vágyat, és így kerültem kapcsolatba a kármelita atyákkal. Akkortájt egyre sűrűbb, sötét felhők nehezedtek az országra és az Egyházra. Utólag visszatekintve rájöttem, nem volt véletlen, hogy éppen akkor hívott meg az Úr az Ő követésére. S talán Kis Teréz segített, hogy egy rövid fél év alatt minden szálat, ami a világhoz kötött, elvágtam.

Milyen csodálatos, hogy amikor a szombathelyi Kármelt indultam megnézni, első utam a székesegyházba vezetett, ahol Mindszenty József hercegprímás püspököt szentelt, szinte előrevetítve a Kármel egyik legfontosabb célját: a papokért, az Egyházért való könyörgést!

Belépésem napja Kis Teréz ünnepe lett volna, de mivel nem szeretek sehonnan sem elkésni, egy nappal korábban érkeztem, 1948. október 2-án, a Szent Őrzőangyalok emléknapján. (Akkor még október 3-án ünnepeltük Kis Terézt.) Megnyílt a klauzúra ajtaja, és azt hittem, immár örökké itt élhetem kármelita életem. A Jóisten azonban másként határozott. 1950. május 31-én nagy boldogan fogadalmat tehettem, és rá alig öt-hat hétre a rendeket föloszlatva internáló táborban, majd a szülői házban találtam magamat. Védőnőként dolgoztam, és feletteseim engedélyével gyakorolhattam vallásomat, másként nem vállaltam volna el az állást. Azt mondták, járjak templomba, csak menjek dolgozni. 

Úgy érzem, ez az időszak a környezetem számára jel volt, Isten szeretetének a jele. Igazi nagy örömöm ebből az időből, hogy egy alkalommal egy anyuka hazahozva a kórházból újszülött gyermekét, megkérdezte tőlem: „Most hogyan tovább?" Így válaszoltam: „Akármilyen rendszer van, a gyermeket meg kell keresztelni." Hosszú évtizedek múltán tudtam meg, hogy ebből a gyermekből pap lett.

Ezután negyven évig sivatagi időszak következett távol a közösségtől és a mélyebb lelki tápláléktól. Közben az idősebb, de a fiatalabb nővérek is az örökkévalóságba költöztek, és sokszor elgondoltam Nagy László versét idézve: „Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?"

A Jóisten a hozzá való hűséget azzal ajándékozta meg, hogy amikor az 1990-es évek elején a szerzetesi élet megindult, újra kezdhettem. S most a 90. évemben az Úr irgalmát éneklem.