„Engem mindenütt szerettek.”

 „Engem mindenütt szerettek.”


Szent Józsefről nevezett Mária Annunciata nővérünk
emlékére

- Annunciata nővér, meséljen a családjáról, a gyerekkoráról. Hogyan kezdődött az élete?
Nagyon szerető családba születtem 1918. július 29-én, Diósgyőrött. Édesapám, Szilágyi Miklós, geológus és bányatechnikus, édesanyám pedig Sipos Anna volt. A házasságukból négy gyermek született. Sorrendben: jómagam, László, Miklós és Anna. Perecesen laktunk. Szüleink nagyon jó házasságban éltek, hittel, szeretettel, sok tréfálkozással neveltek minket. A középiskolát egy miskolci református gimnáziumban végeztem, mert a Szatmári Irgalmasok zárdája megtelt. 1936-ban érettségiztem, de akkor még nem tudtam, hogy mit is csináljak. Eljártam egy iparművészhez bőrmunkákat tanulni, batikolást, stb. Egy nagyon jó barátnőm beszélt rá, hogy menjek védőnőnek. Jelentkeztem, fölvettek, és 1940-ben megkaptam a védőnői oklevelet.
Először a gödöllői járásba, Vácszentlászlóra és Valkóra helyeztek, ez volt az én két községem. Akkoriban nem lehetett választani, mindenki oda ment, ahol helyet kapott. Valkó arról volt nevezetes, hogy az egész országban az volt a TBC-vel leginkább fertőzött terület. Mindjárt növendéket is kaptam, mert ez tanítói körzet volt, de már amikor oda küldtek, megmondták, hogy nem leszek ott sokáig, mert Kolozsváron is beindul a védőnőképző és oda kerülök tanítani.


- Meddig maradt ezekben a falvakban?
Úgy 8-9 hónapig. Azután valóban lekerültem Kolozsvárra. Volt egy főnökasszonyunk és mellette négyen-öten voltunk oktatók. Előadásokat tartottunk a növendékeknek és velük voltunk a gyakorlatokon is. Nagyon kellemes, vidám élet volt, csupa fiatal között. Az erdélyi, székely lányok aranyosak voltak. A munka és a tanítás mellett színházba, hangversenyekre, különböző előadásokra jártunk, komoly kulturális életet éltünk. Szinte minden budapesti előadást lehoztak Kolozsvárra is, így sok neves embert megismerhettem.


- A lelki életére hogyan hatott ez az időszak?
Ekkor találkoztam először szerzetesekkel. Nagy intézet volt a miénk, szép kerttel és a kertünktől nem messze volt a szociális testvérek háza. Esténként átjártam az imájukra. Aztán nagyon hamar megtaláltam az épülő jezsuita templomot. Bizony padok sem voltak még. Hétköznap reggelente oda jártam Szentmisére, vasárnaponként pedig a Szent Mihály templomba.


- Más újdonságot is hozott Kolozsvár...
Egyszer megláttam, hogy a szomszédban ki van írva egy román hölgy neve és alatta, hogy ügyvéd. „No, mondom, hát úgy látszik, itt lehet.” Akkor az egyik kolléganőmmel elhatároztuk, hogy bemegyünk a jogi egyetemre, és megmondjuk, hogy be akarunk iratkozni. Néztek egy nagyot! Azt mondták, hogy a román világban lehettek a nők is jogászok, de a magyar világban ilyen nincs. Hát nincs, hát jó. Mit tehettem? Elfogadtam.


- Meddig élt Erdélyben?
1941-től 44-ig voltunk ott. Amikor a háború Székelyföldre ért, a németek minket is evakuáltak és az egész intézetet fölhoztuk Pestre. Kolozsvárról egy éjszaka alatt föl lehetett érni vonattal, de akkor ez az út a bombázások miatt egy hétig tartott. Folytattuk volna a képzést, ahol abbahagytuk... Igen ám, de a kommunisták már előre megszervezték, hogy a budapesti védőnőképzőben kommunista vezetés legyen. Ezért épp csak befejeztük a tanévet, tovább nem maradtam, hanem hazamentem, hiszen otthon jól ismertem a főnököket. Jelentkeztem, s amikor a Vasgyárban megürült egy védőnői körzet, oda kértem a helyezésemet. Meg is kaptam.


- Milyen feladatai voltak akkor egy védőnőnek? Más volt, mint ma?
A Zöld Kereszt Intézmény egy országos egészségügyi szervezet volt, amely nagy hangsúlyt helyezett a megelőzésre, tehát erre kellett tanítanunk a családokat. Ebbe az egész népesség beletartozott, az anyák, a terhesek, a csecsemők, a kisgyermekek, az iskolások, a különféle betegségben szenvedők. Ezen kívül az iskola is hozzánk tartozott: tisztasági szempontból kellett őket vizsgálni és előadásokat tartottunk a tanulóknak, úgyhogy ez egy nagyon széleskörű, de önálló munka volt. Úgy osztottam be az időmet, ahogy akartam. A tanácsadások kötött időben voltak, de a családlátogatásoknál szabadon voltam. Utána jött az adminisztráció: minden egyes családról, minden egyes látogatásnál pontosan regisztrálni kellett, hogy mit találtam és hogy milyen tanácsot adtam. Így nagyon megszoktam, hogy az emberekkel beszéljek, röviden, a lényeget, és az is fontos volt, hogy jól tudjam fölmérni és megítélni a helyzetet.


- Aztán teljesült egy korábbi álma.
1944-ben fölszabadult Miskolc, bejöttek az oroszok. Az volt az első, hogy kinyitották az iskolákat, induljon a tanítás, az élet. Miskolcon akkor még nem volt meg az új egyetem, hanem odamenekült  Trianon után az Eperjesi Evangélikus Jogakadémia. (Akadémia azért, mert ha csak egy fakultás van, akkor azt nem mondhatják egyetemnek, csak akadémiának.) Azonnal jelentkeztem és föl is vettek. A munkámban szerzett tapasztalatokat fölhasználva gyermekügyi bíró szerettem volna lenni.
Mi voltunk az elsők, akik nő létünkre beiratkoztunk. Nem is voltunk sokan, csak négyen vagy öten, a többiek mind fiúk voltak. Közvetlen a háború után voltunk, ki a nyugati fogságból, ki a keletiből jött, volt, akinek egy kis arany tóra medál volt a nyakában, és volt, aki katonaruhában érkezett. Kedves, hangulatos társaság volt. A professzorok is úgy jöttek vissza innen-onnan, nyugatról. De megindult és mondhatom, hogy nagyon jó tanáraink voltak! Ma is annak a professzornak a könyvéből tanulnak a fiatalok, aki engem római jogra tanított.
Az iskola mellett megmaradt a védőnői állásom is. Amikor az ember fiatal, mindent kibír. Reggel elindultam vonattal Perecesről, (iparvasút a Baross-akna és a Vasgyár között). Nem volt még buszjárat, hanem a vonattal szállították a szenet és hozzá volt csatolva egy pár személykocsi. Elmondom, hogy milyen világ volt, hogy lássátok: Volt 1., 2. és 3. osztály. Jegyet, bérletet kellett váltani, de fizetni nem kellett. Az 1. osztály zöld volt, a 2. fehér, a 3. barna. Ha véletlenül valakinek a barátnője az 1. osztályon ült és át akart hozzá menni, akkor jött a kalauz és szépen kitessékelte...
Tehát otthon laktam és a Vasgyárban volt a munkahelyem. Reggel fél 7-kor indult a vonat, egy fél óra alatt értünk le. Elmentem az Egészség-házba, kiszedtem a családok borítékjait, akiket meg akartam látogatni. Tekintve, hogy a férfiak (kohászok) már 6 órától dolgoztak, az asszonyok pedig otthon voltak a csecsemőkkel, én már fél 8-tól mehettem látogatni. Egy pár családot mindjárt reggel lelátogattam, aztán villamosra ültem és 9-re bementem az iskolába, hogy meghallgassam a 3-4 legfontosabb előadást. Délután voltak a kevésbé fontos órák, amikből nem kellett vizsgázni. Az Akadémiával szemben volt a Tisztiorvosi Hivatal, ott el tudtam intézni a hivatalos dolgokat. Aztán visszamentem a körzetbe, vagy tanácsadás volt, vagy újra családokat látogattam, ha volt még időm, akkor adminisztráltam, ha nem volt, akkor hazavittem a kartonokat és otthon befejeztem. Lényeg az, hogy este 6-7 órára értem haza. Akkor nekiláttam tanulni késő éjjelig. Ment a munka is, meg a tanulás is, és hát elég jól sikerült.


- Hogyan született meg a szerzetesi hivatása?
Nem tudom pontosan, hogy mikor indult meg Miskolcon a Kármel, de körülbelül a húgom érettségije táján. Ő oda járt, vezette az ifjú harmadrendet és állandóan mesélt róla. Hogy kik vannak ott: Pál atya, Lúcián atya, Szeverin atya, a házfőnök pedig Paszkál atya volt. Annyi sokat beszélt, hogy milyen szép szombat este a gyertyás Salva Regina, … na hát egyszer bemegyek én is! Bementem. Egyszer. Arra már nem volt időm, hogy még ezt is be tudjam iktatni, de a húgom hozott könyveket Szent Anyánktól, Keresztes Szent János Atyánktól és még másokat is. Ezeket én is mind elolvastam.
Mindig hallottam tőle, hogy Vágh Marika megy a Kármelbe (a későbbi terezita nővérünk), hogy Vágh Marikának ekkor lesz a beöltözése, elhozta megmutatni a Vágh Marika beöltözési menyasszonyi képét, … folyamatosan tájékoztatva voltam a Kármelről. Egyszer csak a húgom bejelentette, hogy ő is elmegy a Kármelbe. El is ment Sopronbánfalvára. Beszélt a Tisztelendő Anyával és azzal jött haza, hogy be fog lépni. Hát ki volt a legnagyobb ellenzője? Édesanyám és én. Azt mondtuk neki, hogy várjon egy évet, s ha még akkor is úgy érzi, hogy a jó Isten hívja, akkor elengedjük. Mit tesz Isten? Egy év múlva a húgom menyasszony volt, én pedig beléptem a Kármelbe.
Mert egy idő után már én is bejártam a Kármelbe gyónni. Márk atya volt a lelki atyám.
Édesanyámnak volt egy Katolikus Almanachja, amiben benne volt minden szerzetesrend, hogy mivel foglalkoznak, ki a vezetője, hol vannak, hányan vannak, stb. Én azt forgattam, forgattam. Egyszer odaérek a kármelita nővérekhez. Nem volt se kép, se semmi, csak annyi, hogy lelki élettel foglalkoznak. Ez úgy megmaradt bennem! Mai napig is sokszor eszembe jut. Ez volt az első kegyelmi érintés a Kármelről. Felcsigázta az érdeklődésemet: mi az a Kármel, ahol lelki életet élnek?
Egyszer csak azt éreztem, hogy a jó Isten tényleg hív, és akkor rájöttem, hogy nem is érdekel engem semmi más, csak Ő. Ez olyan erős vágy volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Persze nem is akartam, de ez úgy jött!
1948-ban Péter-Pálkor elmentem körülnézni Szombathelyre. A szüleim nem tudtak róla és a kolostorba se jelentkeztem be előre, csak mentem. Éppen püspökszentelésre értem oda. A nővérek kissé meglepődtek amikor megjelentem és mondták, hogy sok vendég van, de azért valahogy elhelyeztek egy közeli házban egy éjszakára, aztán másnap jöttem haza.
Akkor már a Paszkál atya volt a lelki atyám. Mondtam neki, hogy írjon, mert én szeretnék minél előbb belépni. Visszajött a levél, hogy nincs hely. Jóval utóbb jöttem rá, talán már amikor itt voltam, hogy miért nem vettek föl akkor. Egy régi könyvben találtam egy szentképet, amit egy nővér halálára adtak ki 1948 szeptemberében. (Akkor az volt a szokás, hogy ha valaki meghalt, kiadtak egy szentképet, a hátulján az elhunyt személyi adataival.) Talán nem akarták, hogy amikor van egy nagy beteg a házban, akkor jöjjön egy újonc. Azt írták, hogy október 3-ára mehetek, ez akkor Kis Szent Teréz napja volt. Mivel sehonnan sem szeretek elkésni, egy nappal hamarabb értem oda. Másképp nem lett volna meg a vasárnapi Szentmisém. Ezért az Őrzőangyalok napján léptem be.
Megnyílt a klauzúraajtó. Megmondom őszintén, hirtelen megijedtem a rácsoktól, meg a lefátyolozott arcoktól - bár tudtam, hogy akkor így volt a Kármelen -, de csak egy percre. Kedvesen fogadtak, levették az arcfátyolt is, akkor már láthattam őket, és megnyugodtam. Emlékszem, Franciska anyának olyan kedves hangja volt! Akkor bevezettek a novíciátusba. Hatan voltunk.
Minden nagyon jó volt, minden nagyon tetszett, jól éreztem magam, igazán boldog voltam, s akkor úgy gondoltam, hogy nekem ez lesz az életem. Régen az úgy volt, hogy ha valaki valahova belépett, akkor – ha megmaradt, tehát örök fogadalmat tehetett – onnan többet nem jött ki. Ott volt a kripta, mindenkinek megvolt a helye... Októberben léptem be és május 29-én - az akkori szokás szerint 6 hónapra rá – beöltöztettek.
A beöltözés csak annyiban volt nyilvános, hogy a család eljöhetett. A templom és a kórus között volt egy rácsos ablak és azon keresztül lehetett beszélni. Lehetett látni a szertartást, de bejönni nem lehetett. Egyébként a szüleim nem jöttek el, a testvéreim közül is csak Márti édesapja jött, az akkor egy éves Mártival. Egy évvel később - az akkori szokás szerint - letettem az egyszerű fogadalmat. Ezt annyira pontosan betartották, hogy ha valaki például nem tehetett fogadalmat pontosan egy év múlva, vagy pár nappal később, akkor már tudhatta, hogy mehet is haza. Ennyire szigorú volt!
Tehát május 31-én nagy boldogan letettem az egyszerű fogadalmat, teljesen zárt körülmények között, erre már a család sem jöhetett. Akkor az Minden Kegyelem közvetítőjének a napja volt. Milyen szép volt és mennyire örültem neki!


- Milyen volt a szombathelyi Kármel?
Nagyon egyszerű. A kóruson például csak sima lóca volt, nem voltak stallumok. A rendbe lépés sorrendjében ültünk: tehát a fiatalok legelöl, az idősek hátul. Nagyon egyszerű volt, mégis nagyon szép és hát Kármel volt az is. Most sok minden más, pl. a liturgia. Akkor csak latinul imádkoztuk a zsolozsmát és csak vasárnap énekeltük. Volt egy énekes könyvünk: Liber Usualisnak hívták. Nem is lehet összehasonlítani! Bár azért a lelkiségünk olyan értelemben megvolt, hogy pl. sok nővér nem is tudta, hogy latinul mit mond, mégis annyira átélte! Ha egy pár szót már megértett valaki, mondjuk olvasta, hogy Deus, az már imádság volt. Mert nem volt sok tanult nővér, főként az idősebbek között, a legtöbben nem ismerték a latint. De olyan áhítattal imádkozták! Más idő volt, de a jó Isten megadta a Kármelt akkor is. Én csak hálával gondolok a szombathelyi közösségre, dacára, hogy nem maradt az emlékeiből semmi. Élia nővér mindent, de mindent eltüzelt. Nagyon szerettem az ottani nővéreket, az idős nővéreket is.


- Mikor és hogyan vitték el a nővéreket Szombathelyről?
Július 11-én éjjel hurcoltak el minket az internáló táborba, másfél hónappal a fogadalomtételem után.
Nálunk nagyon simán ment, mert Gábor atyának, az akkori pesti priornak, volt két édestestvére a szombathelyi Kármelben. Czapik érsek pedig Gábor atyához járt gyónni. Egyszer gyónás után finoman megsúgta neki, hogy a kármelita nővéreket ekkor és ekkor viszik el. Ő pedig szépen leadta a hírt. Így aztán mi gyönyörűen fölkészültünk, hiszen pontosan tudtuk, hogy hány órakor jönnek értünk. A kopogtatásra szépen ajtót nyitottunk, így teljesen simán ment, nem úgy, mint Pécsett. Szokás szerint ponyvás teherautókon vittek el bennünket is.
A rajtunk lévő ruhán és a Breviáriumon kívül semmit nem vittünk magunkkal. Nyíregyházára kerültünk, az angolkisasszonyok zárdájába. Őket előtte már eltiltották a tanítástól, ezért már szétszéledtek, csak pár nővér maradt ott. Volt egy kis kápolnájuk, egy hatalmas udvar, körülötte pedig egy-két kis egyszobás épület és az istállók. Tiszta volt, nem volt benne semmi. Éjszakára leterítettük azt a pár pokrócot, amink volt és próbáltunk aludni. Igen ám, de ha nagyjából tisztának is látszott az épület, a padló réseiből előjöttek a bolhák, úgyhogy első éjszaka egyáltalán nem volt alvás. A következő éjjelre már kaptunk szalmát, s arra terítettük a pokrócot. A Tisztelendő Anya kapott egy kis szobát, de Franciska Anya ott aludt velünk, egy helyiségben. Másnap megérkezett a sopronbánfalvi kármelita közösség is, ugyanoda, egy másik hasonló épületbe. Semmi élelmet nem vittünk magunkkal, de amikor a város megtudta, hogy nővéreket hoztak ide, megindult a nép! Csodák csodája: minden nap főtt étel volt! Az emberek csak úgy hozták az élelmiszert! Mindent, mindent! A nővérek főztek, Szentmisénk volt minden nap és aztán abban a hodályban elmondtuk a zsolozsmát.
Szóval itt voltunk és nagyon boldogok voltunk. Nem izgultunk, hogy mi lesz. Gondoltuk, hogy elvisznek minket a Szovjetunióba. „Ó, milyen jó lesz, mártírok leszünk! Mindjárt szentek leszünk!” Tényleg, egyáltalán semmi félelem nem volt bennünk. Lehet, hogy a Tisztelendő Anyáék jobban aggódtak, de mi nem aggódtunk.
Aztán eljött Miskolcról látogatni minket Paszkál atya, ő volt akkor a miskolci házfőnök. Ők is hoztak ennivalót, meg eljött édesanyám is.
Paszkál atya megszervezte, hogy ha esetleg szétszórnak minket és valakinek nincs hova mennie, legyen a miskolci harmadrendiek közül, aki befogadja őt. Hiszen volt olyan idős nővér, akinek már senkije nem élt, vagy például Johanna nővérünk rozsnyói volt, a határon meg nem mehetett át. Végül a Tisztelendő Anyáék valahogy megoldották és mindenkinek lett helye.
Akkor az atyák még Miskolcon voltak, de már nem sokáig. Jenő atya például, az akkori rendfőnök, Miskolcon halt meg, mert a betegségében az ottaniak ápolták.
Nem sokkal a szétszóratás után a Tisztelendő Anya elküldött hozzám egy harmadrendi asszonyt, -  akkoriban vele küldte az üzeneteket -, hogy kéri, hogy menjek föl Pestre. Azt akarta, hogy menjek vele Győrbe, hogy megszervezzük és megkezdjük az ostyasütést. El is mentünk, ott voltam vagy két hétig, ő ment intézkedni, Szombathelyre és Pestre. Azzal jött vissza, hogy sajnos nem lehet elintézni, muszáj valamiképpen Szombathelyre vinni.
Közben a szüleim írtak nekem, hogy jöjjek haza, mert a régi főnököm, a gyerekorvos, akivel együtt dolgoztam, kéri, hogy menjek haza, mert a vasgyári kórház szülészeti osztályán valami betegség ütötte föl a fejét, nincs megfelelő kezelés, a gondozónők nem tudnak eléggé figyelni a higiénére, … Ezt meg kell szüntetni, ezért menjek mindenképpen. Mutattam a Tisztelendő Anyának a levelet, s ő azt mondta, hogy mivel még nem tudni, hogy Szombathelyen mi lesz, menjek haza.
Elmentem és 3 évig voltam a kórházban, az újszülött osztályon. Nagyon jó volt, mert az újszülöttek nem beszélnek, csak sírnak… Én meg szerettem velük bajlódni! De hogy oldjam meg a Szentmisét? Műszakot cseréltem: a délelőttit délutánira, így reggel el tudtam menni a templomba, az éjszakás műszakból pedig egyenesen odaértem. (Akkor még nem volt esti mise.) A jó Isten különös kegyelmének tartom, hogy a 40 év alatt minden nap volt Szentmisém! Egyszer ugyan elkéstem 56-ban, de csak azért, mert aznap túl hosszú volt a sor a kenyérért.


- Nem gondolt arra, hogy a jogi pályát folytassa?
Én nem, de a kollégáim a tudtomon kívül írtak az Igazságügyi Minisztériumba, hogy engem, mint jogszigorlót alkalmazzanak. Tudniillik azt mondták, hogy fölvesznek a bíróságra, és közben letehetem az elmaradt szigorlatokat. Nekem eszemben sem volt, hogy azt folytassam! A Kármel után annyira más volt már minden, hogy nem bírtam volna olyan környezetbe menni, ahol folyton beszélni kell! Azért vállaltam, a kórházban az újszülött osztályt. Most is sokszor eszembe jut, hogy amikor éjszakás voltam, teli torokból énekeltem a húsvéti himnuszt! Gondoltam, hogy a gyerekek túlharsognak, de nem! Reggel mondták a mamák, hogy milyen szépen énekeltem...
3 év múlva jött a volt tisztiorvosom, hogy Perecesen üres a védőnői hely. „Jöjjön, csak ígérje meg, hogy nem fog templomba járni.” Mondtam neki: „Köszönöm, főorvos úr, én ezt így nem vállalom.” Egy hét múlva azzal jött vissza, hogy a megyei tiszti főorvos üzeni, hogy nyugodtan járjak templomba, csak ne agitáljak! No, gondoltam, nem kell nekem megszólalnom, már az agitáció, hogy ott vagyok!
Volt olyan, hogy szólt nekem egy nagymama, hogy a menye családja nagyon kommunista, nem kereszteltetik meg a gyereket. Tegyem már meg neki, hogy valahogy megkeresztelem. Hát ugyancsak fondorlatosan, de lényeg, hogy végül a fürdővízben megkereszteltem a kicsit. Az egészben a legérdekesebb, hogy ebből a gyerekből védőnő lett! Néhány éve megüzentem neki a nagynénjével, hogy tudja meg, hogy meg van keresztelve.
Egyébként dacára, hogy nagy kommunista hely volt, - mert ugye a bányászokat nem tűrték meg, ha nem vallanak színt, és a templomot nem kerülik, - soha nem volt semmi bajom. Sőt! A körzeti rendőr egyszer megsúgta nekem: „Tudja, hogy maga az első a listámon, akit figyelnem kell?” De hát hozzá is jártam, mert két kis gyereke volt! Volt alakalma megfigyelni…


- Azért voltak veszélyes helyzetek...
Ó, az inkább mulatságos volt! A Tisztelendő Anya Szombathelyen lakott a szétszóratás alatt, s egyszer elmentem meglátogatni. Szombathely nem volt még határsáv, de a környékén már jöttek-mentek az ávósok a vonaton. Én szépen vittem magammal a Breviáriumot, hiszen otthon is imádkoztam ugyanúgy, latinul. Az imakönyvem pont a táskám tetején volt. Jöttek az ávósok és mondták, hogy nyissam ki a táskámat. Persze, hogy meglátták. Megfogják, nézik, látják, hogy nem magyar, … „Maga ezt érti?”- kérdezi az egyik. Mondom: „Értem!” Hát nem egészen, de azért mondtam, hogy értem. Azt mondja: „Hova megy?” Mondom: „Szombathelyre.” „Na, akkor jöjjön be az Ávóra, ha megérkezünk!” Igen ám, de a Tisztelendő Anya várt rám, és azonnal igazolta, hogy hozzá jöttem. Hát ez aztán elterjedt az egész Kármelben, és mindenki azon nevetett, hogy én a latin Breviáriummal imádkozom a határsávban!


- Mikor és hogyan tette le az örök fogadalmat?
1960-ban, az első fogadalom után 10 évre egyszer hívatott a Tisztelendő Anya. Egy pesti harmadrendi,  hozta-vitte a titkos üzeneteket. Fölmentem, s akkor mondta Anna Anya, hogy letehetem az örök fogadalmat. A budapesti Kármel kórusán, zárt ajtók mögött történt senki sem volt jelen, csak ő, én és az Égiek. Semmit nem írtam alá. Más is volt akkor, aki várt rá, de senki sem tehette le korábban. A Tisztelendő Anya megvárta, hogy biztos lehessen abban, hogy komolyan gondoljuk-e a hivatásunkat vagy sem.


- Volt olyan, aki elhagyta a Kármelt a szétszóratás után?
Senki! Sőt, volt olyan jelölt, aki mindössze 1 hónapig volt a Kármelben a szétszóratás előtt, persze akkor se beöltözés, se semmi. Évtizedekkel később tudtam meg tőle, hogy letehette a fogadalmat a Tisztelendő Anya kezébe...
Aztán 40 évig vártuk, hogy megindul valami…


- Mivel köszönthetjük a születésnapján?
Ha a jó Isten megsegít, és még élek egy kicsit, akkor nekem mindig a Magnificatot énekeljétek, mert az a kedvencem.

                                                                                                               A rekreációk alapján szerkesztette:
                                                                                                                            M. Petra nővér OCD