„Az Ősvalóságtól átfogottan”

„Az Ősvalóságtól átfogottan”
A Megtestesülésről nevezett Zsófia nővérrel készült interjú a magyarszéki Kármelben

2015. augusztus 15-én tettél örökfogadalmat Istennek a magyarszéki Sarutlan Kármelita Nővérek kolostorában. Azóta eltelt egy év, ezért mindannyiunk számára nagy öröm, hogy most sor került erre a beszélgetésre. Hogyan találkoztál először a kármelita lelkiséggel?
Húszéves koromban, két évvel a bérmálkozásom után, amikor hat éve jártam templomba, és igyekeztem vallásos életet folytatni, egy Zeneakadémiai csoporttársamtól kaptam kölcsön az első olyan könyvet, amelyben megismerkedhettem Kis Szent Terézzel. Nem emlékszem már, mi volt a címe.

Mi az, ami leginkább vonzott benne?
Olyan tájékozatlan voltam, és olyan felületesen olvastam, hogy időbe telt, míg felfogtam, a Kármel egy szerzetesrend neve, és nem kifejezetten a Szentföldre kívánkozik Kis Teréz olyan nagyon erősen. Szinte értetlenkedő csodálkozást keltett bennem, és aztán hosszú évekre el is felejtkeztem róla. Harmincéves koromban vettem meg Kis Szent Teréz Önéletrajzát, mert világi katolikusként egyszerűen tanulni szerettem volna tőle, mint nagy szenttől, hogy hogyan közeledhetnék Istenhez a mindennapjaimban. Nagyon megfogott a Jézus iránti lángoló szerelme és a szentség utáni vágya. Akkor hallottam először arról, hogy elvonult, kitartó imádságos élettel is lehet evangelizálni, szeretteinket segíteni a hit útján.

Mikor érezted, hogy Isten téged a Kármelbe hív?
Nem tartozom azok közé, akik kisgyermekkoruktól szerzetesek akartak lenni. Azt gondoltam, hogy férjhez megyek, és gyerekeim lesznek. Sokat imádkoztam azért, hogy majd Istennek tetsző házasságban és krisztusi szeretetben éljünk. Több egyéb dolog és körülmény együttállása vezetett mégis a szerzetességre szóló hívás meghallásához. Zeneakadémiai éveim alatt Barsi Balázs atya pesti prédikációi és könyvei döbbentettek rá, hogy az igazi hit nem csak külső vallásosságot és bizonyos szokások követését jelenti, hanem hogy komolyan várjuk a mennyországot, az üdvösséget és magát Jézus Krisztust. Sokat adott A szeretet misztériuma című könyve. Többször elolvastam, és örömmel ízlelgettem, hogy Isten engem is úgy szeret, mint vőlegény a menyasszonyt. Egyházzenei tanulmányaim során a zsoltárok imádkozásával és a hagyományos rítusú szentmise megismerésével kialakult bennem egy erős vonzódás a szavakkal kimondhatatlan, természetfölötti Misztérium iránt. Felejthetetlen emlékem, amikor a Benedek pápa motu propriója utáni első régi rítusú szentmisén megszólított a templomszentelés ünnepének olvasmánya: „Látám a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint férjének felékesített menyasszonyt…” Igaz, örömmel vártam, hogy akkortól kezdve heti rendszerességgel vehessek részt ilyen liturgián. Közben azonban éreztem, hogy elindul bennem valami, ami ennél messzebbre mutat, a jegyesség és a mennyei Jeruzsálem, vagy legalábbis annak előképe felé vezet, csak még nem tudtam, hogyan. A sok templomi szolgálat közben megerősödött bennem az Egyház szeretete, ugyanakkor a liturgikus imádságok mellett egyre jobban érdekelt a csendes, személyes ima. Néhány szentignáci lelkigyakorlat csöndjében mélyebbre hatolhattam abban az örömben, hogy Isten szeret engem, és ez válaszadásra sürgetett. Harminchárom éves koromban kristályosodott ki előttem, hogy az Istenhez tartozásnak ez a tapasztalata, ami ifjú éveimben felszínre került, az én életemben nem a családalapítás felé, hanem a szemlélődő szerzetesség felé vezet. A Kármelbe szóló konkrét hívást akkor éreztem, amikor először látogattam el a magyarszéki kármelita nővérekhez. A kápolnába belépve meghallottam őket imádkozni, az volt a benyomásom, hogy Krisztus közöttük van, és az a természetes érzés töltött el, hogy én is közéjük tartozom.

Hogyan fogadta a családod, hogy kármelita szerzetesnővér szeretnél lenni?
Először elszomorodtak, nem értették, és féltek, hogy ez majd elidegenedést hoz a családi kapcsolatokban. De bennem akkora boldogságot idézett elő ez az említett természetes érzés, és a felfedezés, hogy megtaláltam a hivatásomat, hogy miközben vigasztaltam őket, szép lassan folytattam a megkezdett lépéseket. Belépésem után, a Kármelbe történő első látogatásuk alkalmával elkezdtek megbékélni, mert látták, hogy egészséges, életvidám nővérek között vagyok. Az elmúlt hét év alatt lassan folytatódott ez a megbékélés. Az örökfogadalmamon már értették, hogy ez életem legnagyobb eseménye, és őszintén osztoztak örömömben. A szertartás pedig annyira megérintette szüleimet, hogy rögtön utána bejelentették, legközelebb a Sára nővérén is szeretnének jelen lenni, hogy újra átélhessék. Ezt Isten igazán nagy és kedves ajándékaként tartom számon!

Mit üzennél annak, aki komolyabban érdeklődik és gondolkodik a kármelita szerzetesi életen?
Legfontosabb az Isten és az ima utáni vágyakozás és a készség arra, hogy ezt az utat testvéri közösségben járjuk, mégis gyakori magányban és egyszerű kétkezi munkát végezve. Egyébként különbözőek vagyunk, egyéni belső megmozdulásokkal, ezért csak a személyes tapasztalataim megosztásával tudom folytatni. Nekem a bizonytalanságban az segített, hogy elindultam egy úton, mondván, hogy ha zárt ajtókba ütközöm, fogom tudni, hogy nem nekem találták ki. Amikor erősödni kezdett bennem a bizonyosság és a belépés gondolata, nagyon boldog voltam, és úgy éreztem magam, mint egy friss szerelmes. Miután pedig a közösség részéről sem volt akadálya, hogy belépjek, és ezt eldöntöttem, olyan sok energiám lett, hogy szinte röpültem. A döntés után, még a belépésem előtt aztán törvényszerűen egy kis sötétség következett, de igyekeztem a napi szentmisére, imára, bibliaolvasásra koncentrálni. Ez húzott ki a csávából, mert az evangéliumban és Balázs atya egyik gondolatában megtaláltam a kapaszkodót: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn15,16) És: „Az élet szegénységének elfogadásáról van itt szó. Arról, hogy nem utazhatok egyszerre két helyre. Elérkezik a pillanat, amikor a sorsvetéshez hasonló döntéssel egyedül Istenben bízva az embernek bele kell vetnie magát a teljes odaadás mélységeibe vagy a szüzesség, vagy a szentségi házasság oldalán.” Azóta még az út nehezebb szakaszain is biztosan és boldogan érzem, hogy itt a helyem. De ha valaki bizonytalan lenne a jelöltidő és a novíciátus alatt, segítenek a Szentlélek és a káptalani nővérek a hivatás megkülönböztetésében.

Ki a hozzád közel álló kármelita szent? Miért fontos ő neked?
Egyértelmű, hogy a Szűzanya mellett Kis Teréz és Avilai Teréz is munkálkodott a belépésemen. Itt a Kármelben időnként Keresztes Szent János, máskor Kis Teréz vagy Avilai Teréz írásai segítenek. Nagyon lelkesedem Szent Terézia Benediktáért, életéért, vértanúságáért, és Elisabeth perjelnőnk közbenjárását is gyakran kérem. Hozzám legközelebb talán mégis Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet áll, akit Ferenc pápa 2016. október 16-án szentté avat. Néha költőien, mégis lényegretörően tudja kifejezni azt a titkot, hogy Isten bennünk lakik, közel van hozzánk a mindennapokban, és ez egy mély boldogságot vihet az életünkbe, függetlenül a pillanatnyi külső tényezőktől. Segítségül tudom őt hívni az érvényesülési vágy elleni harcban, és nagyon csodálom benne a fesztelen derűt, ugyanakkor férfias erőt, amivel önmagáról elfelejtkezve áldozta fel zenei hátterét és a zongorázást, csakis Isten túláradó szeretetére tekintve, ami mindennél nagyobb öröm volt számára.

Van-e kedvenc idézeted tőle?
Leginkább ez talál visszhangra bennem, és fejezi ki legmélyebb vágyamat: „Isten a szívemben szomjúságot gerjesztett a végtelen után és oly nagy szeretetszükségletet, melyet csak Ő tud kielégíteni. Úgy tartozom hozzá, mint kisgyermek az édesanyjához, aki a gyermek számára mindent betölt és mindent jelent. Karjába emel és visz magával. Érzem, hogy az Istenhez tartozásomnak ilyen egyszerűnek kell lenni.”

Hogyan kaptad a Zsófia nevet?
Jelöltkoromban tetszett meg ez a név, először a kedves hangzása miatt. Aztán egyszer Mirjam nővértől hallottam egy tanítást arról, hogy a bölcsesség annak ízlelése, hogy milyen édes az Úr. Ettől fogva a jelentése, a Bölcsesség is vonzani kezdett. A beöltözésem előtt Mirjam nővér kérdezte, hogy milyen nevekre gondoltam, melyek közül a Zsófia érintette meg, és a Szentlélek sugallatára emellett döntött. Mérhetetlen lehetőséget rejt magában az, hogy a Szentlélek egyik ajándéka, és egyben Krisztus Urunknak is neve a Bölcsesség. Kifejezi életem legfőbb célját, azt, hogy engedjem magam bevonódni Isten életébe. Emellett Szent Zsófiát is, akit lelki vértanúként tart számon az Egyház, bizalommal kérhetem, hogy segítsen a Krisztusnak való teljes önátadásban, és esdje ki számomra a Hitet, Reményt és a Szeretetet (így nevezte vértanúhalált halt három leányát).

Mi a misztériumod és miért ezt választottad?
Misztériumom a Megtestesülés, és nevemmel együtt szintén a beöltözésemkor kaptam a perjelnőtől. Úgy fogadtam, mint meghívást arra, hogy tiszteljem mindenkiben az emberi méltóságot, teljes szívemből elfogadjam önmagamban és a körülöttem élőkben az emberség korlátait, törékenységét, és soha ne felejtsem el, hogy az emberség ugyanakkor szent dolog. Isten magára vette a mi emberségünket! Számomra ez fejezi ki legerőteljesebben Isten irántunk való felfoghatatlan és végtelen szeretetét.
A beöltözésem óta aztán egyre bontakozik előttem ez a misztérium, és biztos vagyok benne, hogy ez folytatódni fog, mert kimeríthetetlen, mint maga Isten. Megrendítő, hogy Isten emberré lett, szenvedett és meghalt azért, hogy megszabadítson minket a bűntől és annak következményétől. De számomra az a leglenyűgözőbb, hogy mivel Isten az embert az Ő megtestesült Fia képére teremtette, és a megtestesülést öröktől fogva elhatározta, én is öröktől fogva ott vagyok Isten szívében.
Az istengyermekség és a jegyesség dimenziója egyszerre van jelen ebben a misztériumban. Örülök neki, mert úgysem tudnék választani. Nekem mindkettő fontos, és az Istennel való bensőséges, kizárólagos kapcsolatot jeleníti meg. Nagy megerősítés volt számomra a felfedezés, hogy legnagyobb álmom, a Vele való egyesülés elérése épp a misztériumom által válik valóra, mert azt szokták mondani, hogy a Megtestesülés által nyertünk bejutást a Szentháromság keblébe.
Ezért lett a fogadalmi emlékképemre is kerülő jelmondat a János prológus részlete: In sinu Patris, az Atya ölén (Jn 1,18). Határtalan meghittséget és az oltalom érzését idézi fel bennem. Kis Szent Terézzel együtt én is szeretnék Istenre hagyatkozni, mint a kisgyermek, „aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.” Ezek a karok egyszerre gyengéd szeretettel és erősen tartanak, ahogy a Bölcsesség könyve írja: erősségesen és édességesen (8,1). Nagyon szeretem Edith Steintől ezt a mondatot: „Fenntartottnak tudom magamat, és ebben van nyugalmam és biztonságom.” Ide, ebbe a biztonságba vágyom vissza. Valóban visszavágyásról lehet szó, ahogy az egyházatyákra hivatkozva Wilfrid Stinissen kármelita atya is írja: van ez embernek egy metafizikai memóriája, amivel „emlékszik” a teremtésre, és ezért tudja, hogy Istentől ered és Istenhez tér vissza. Boldoggá tesz az a gondolat, hogy Isten az Eredetem. Mert az, hogy „Kezdetben vala az Ige” (Jn 1, 1), nem időbeli kezdetet jelent, mondja a szenttamási filozófiára építő Edith Stein, hanem ős-létezőt, akiben ott volt a Logosz, a Fiú, az „Ősvalóságtól átfogottan”. Hát én is ott szeretnék lenni az Egyszülött Fiúval együtt az Ősvalóságtól átfogottan!
Jézus is vágyik arra, hogy ott legyünk, ahol Ő van (Jn 17, 24). És azért vágyik rá, mert az Atya is vágyik rá. Egyébként Szent Ágoston egyik magyarázatában a sinus szó az elrejtettséget, elleplezettséget jeleni, amit rokonságba hozhatunk a Kármel életével. Boldog Erzsébet szerint, ahol Jézus tartózkodik, az a szeretet egysége. Mivel az Ő képére lettem teremtve, Jézus megélheti bennem Atyjával való életközösségét, és erre kérem is Őt. Azért szeretem azt a jelenetet, amikor az utolsó vacsorán a szeretett tanítvány Jézus szívére hajol (in sinu Iesu), mert jelképezi azt, ahogyan Jézus az Atya szívén van, és végső soron az én óhajtott kapcsolatomat is Jézussal, illetve az Atyával.
Misztériumom egyben kijózanító; Jézus nem csak azt kéri, hogy ezekért a csodálatos gondolatokért lelkesedjem, hanem az Atya akaratának mindennapos keresésébe akar bevezetni engem. Ha elég csöndben vagyok, világosan hallom, hogy mik azok az akár apró, prózainak tűnő, akár komolyabb feladatok, amikre meghív a hétköznapokban, vagy mik azok a néha keresztként jelentkező helyzetek, amiket el kell fogadnom. Mert földi életemben még csak folyamatban van ennek a nagyszerű isteni tervnek a kibontakozása, és a teljes megvalósulás későbbre várható.

Mit jelent számodra az ima?
Elsőként a belső ima jut eszembe, amit nagyon szeretek és minden nap várok. Vonz a külső csend, és gondolataim pihentetésére hív, hogy Istennek adjam át a cselekvést. Megkönnyebbülés, hogy bízhatok Isten munkálkodásában, és letehetem elé azt, amit én nem tudok megvalósítani, hordozni. Nem minden az én dolgom, támaszkodhatok rá. Belső imám szavak nélküli könyörgés a Szeretet Lelkéért, az alázatért és hűségért, csöndes várakozás arra, hogy Isten meggyógyítson hibáimból, folyamodás a Szűzanya segítségéért, hogy örömmel viseljem el Isten átformáló működését akkor is, ha ez néha nehéz. Csendes óráim legalapvetőbb tartalma az örömteli hála és reménykedés, mert Isten megmutatja hibáimat, és mindig csak olyan mértékben, hogy kibírjam, továbbá örömteli hála és reménykedés, mert biztos lehetek abban, hogy pont azt akarja megadni nekem, amiben legnagyobb szükséget szenvedek. Igyekeznem kell, hogy nyitott maradjak, és fogadni tudjam azt az ajándékot, amit éppen ad, akkor is, amikor nem érzem, hogy mi az, vagy mit kell kérnem. Szeretném elmélyíteni magamban azt a gondolatot, amit Ignace de la Potterie ír a Fiú imája című könyvében Lázár feltámasztásáról: Jézus kérő imája örvendező bizalommal teljes, mert biztos abban, hogy az Atyánál meghallgatásra talál, és már előre köszönetet mond a csodáért, amit kért.
Amikor a zsolozsmán vagy a szentmisén énekelve imádkozom, és életemet adom oda Istennek a lélegzetem, a szavak, a mozgásom és figyelmem által, - és ebbe mindig vegyül némi szétszórtság, sőt hiúság is - akkor jó arra gondolni, hogy a lényeg most is az, hogy kapok. Kapom az életet, az imát, a szentmise történését, amit szinte föl sem fogok, a nővéreimet, a közös örömöket, küzdelmeket. Minden nap hálát adok közösségemért, és azért, hogy a Kármelben lehetek. Istennek köszönhetem, ha a Szentírás olvasása vagy rövidebb szakaszainak lassú ismételgetése révén mélyebben a szívembe vésődik egy-egy igazság Istennel vagy magammal kapcsolatban, és ez nagyon lassan átalakíthatja gondolkodásomat, viselkedésemet, nővéreimmel való kapcsolatomat.
Minden Isten ajándéka. Azt is jelenti az ima, hogy végzem hétköznapi feladataimat, bízva abban, hogy Isten adja hozzá az erőt, és hogy Vele találkozom egy egyszerű tevékenységben is, amikor akaratát teszem. Remélem, hogy amikor teret engedek ezeknek a találkozásoknak, hivatásom által titokzatos módon azok is közelebb kerülnek Istenhez, akik hozzám tartoznak vagy imáimat kérték, az egész Egyház, és mindazok, akiknek Isten a Szűzanya szándéka szerint javára akarja fordítani felajánlásomat.