Élet az Úrral

Elhangzott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2014. március 22-én.

Várnai Jakab atya arra kért, hogy ebben a kis referátumban mondjak néhány szót a saját imaéletemről, másfelől pedig szóljak röviden arról, hogyan tanítjuk rendi fiataljainkat imádkozni. Megpróbálom megosztani ennek az útnak néhány számomra fontos tapasztalatát.
Személyes imaéletemben, illetve úgy is mondhatnám: istenkapcsolatomban az egyik fordulópontot annak megértése hozta, hogy nem egyedül állok szemközt az Atyával az imában. Míg én imádkozom, ott van még Valaki, aki velem, bennem imádkozik: Jézus, aki Atyjához könyörög. A Zsidó levél szavai életté, reménnyé, valósággá lettek bennem: „(Krisztus) mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk.” (1) Elmondhatatlanul felszabadító felismerés volt ez, s mély biztonságot adott annak tudatosítása, hogy Jézus megdicsőült emberi szíve a Szentháromság ölén most is imádkozik értem, ahogy annak idején Péterért, hogy „meg ne fogyatkozzék a hitem.” (2) S a Szentlélek által lassanként Krisztus imájába léphetek be, illetve „emeltetek be”.
„Az én saját létemben – írja Edith Stein, a zsidó filozófusból lett kármelita nővér – egy másikkal találom szembe magam, ami nem az enyém, hanem megtartója és oka az én – önmagában véve – tartás és ok nélkül való létemnek.” (3) Ezt a megállapítást alkalmazhatjuk az ima világára is. Az én imámban egy másikkal találom szembe magam, ami nem az enyém, hanem megtartója és oka az én imámnak. Olyan jó erre gondolni, különösen lelki szárazság vagy fáradtság idején! „Bennünk a Lélek imádkozik” (4) – szakad ki Szent Pálból a boldogító felismerés.
Az imádság alapvetően nem technika, hanem kapcsolat. Olyan fogalmakat merhetünk itt használni, mint intimitás, barátság, önátadás. Hénokról írja a Szentírás, hogy „az Istennel járt, és eltűnt, mert Isten elvitte.” (5) Ez a néhány szó átfogja egy valóban kiteljesedett vagy inkább beteljesedett élet ívét. Az élet középpontja, a létezés súlypontja áthelyeződött az Atyába. Megvalósult a titokzatos, de valóságos éncsere, amiről Szent Pál olyan pontos szavakkal ad képet: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (6) A keresztény kontempláció nem egy magasrendű intellektuális tudás, hanem tapasztalat egy jelenlétről. A szívemben megtapasztalom Krisztusnak és az Ő Lelkének átistenítő jelenlétét, s hagyom, hogy Isten újjáteremtsen a szeretetben, úgy, ahogy egyedül csak Ő képes. A meditáció, a belső ima egyik legmélyebb értelme az, hogy benne azok lehetünk, amik vagyunk: teremtmények, s tudatosan engedjük, hogy teremtsenek minket.
„A mindenható Isten jóságos Istenként áll előttünk. Átjár minket az iránta érzett szeretet, és úgy érezzük, hogy az Ő szeretete hordoz minket.” (7) Tanulgatnunk kell jelen lenni a teremtő isteni Jelenlét számára, amely fénnyel, színnel, ízzel telíti meg életünk leghétköznapibb perceit is. Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet nővér halála előtt két hónappal ezt írta barátnőjének: „Tudatosítani kell, hogy Isten jelen van bensőnk legmélyén, és mindenhová Vele menni, akkor az ember soha nem lesz banális...” (8)
Egy nálunk kevéssé ismert kármelita, Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér (1614–1691), aki kolostorában egyszerű cipészként és szakácsként dolgozott, leveleiben és beszélgetéseiben így osztotta meg Isten jelenlétében leélt élete tapasztalatait: „Isten jelenléte a lélek élete és tápláléka, melyet az Úr kegyelmével szerezhetünk meg. Ennek eszközei a következők: az első eszköz a nagyon tiszta élet. A második a nagy hűség e jelenlétnek gyakorlásában és Isten belső szemlélésében, aminek mindig szelíden, alázattal és szeretettel kell történnie, anélkül, hogy bármiféle gondot vagy aggodalmat közel engednénk magunkhoz…” (9)
„Ha a lélek keresi Istent, Isten még sokkal inkább keresi őt” (10) – állítja Keresztes Szent János. És nemcsak sokkal inkább, hanem sokkal előbb is, és keresését a végsőkig folytatni akarja, „szeretetbe és örömbe burkolva” a lelket. (11) Ez szinte felfoghatatlan, de ez az igazság. Keresztes Szent János Az élő szeretetláng című művében ír erről az isteni kezdeményezésről, vagyis emlékeztet minket a dolgok valódi állására. János nem fél Isten szájába adni ezeket a szédítő mélységű szavakat: „Én a tiéd vagyok, neked élek, örülök annak, hogy ilyen vagyok, amilyen vagyok, hogy tiéd lehessek és neked adhassam magam.” (12) János így tapasztalta meg az önmagát odaajándékozó Istent. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat lehet a forrása annak az elvehetetlen örömnek, amiről Jézus beszél, s talán az istenfélelem lelkét is ez a megtapasztalás adhatja meg, amikor is létünk alapjáig belerendülünk Isten minden értelmet meghaladó szeretetébe. „Az isteni élet szeretet – írja Edith Stein –, túláradó, magának semmit sem váró, önmagát szabadon odaajándékozó szeretet. Olyan szeretet, ami meggyógyítja a beteget, életre kelti a halottat, olyan szeretet, ami oltalmaz, és ápol, táplál, tanít és alakít, szeretet, amely a gyászolókkal gyászol és örvendezik az örvendezőkkel, amely minden lényt hozzásegít, hogy azzá legyen, amire az Atya rendelte…” (13)
A lelki utam másik lényeges felismerését egy furcsa közlekedési baleset indította el. Még a Kármelbe lépésem előtt történt, hogy télen, késő este az M7-es úton megpördült velem az autó és irányíthatatlanná vált. Hirtelen nagyon közel került a halál lehetősége. És amíg ott pörgött velem az autó, végigfutott bennem, mit is mondhatok majd magamról Krisztusnak, ha elé állok. S mindaz, amiről addig azt hittem, hogy ez határoz meg engem, ez tesz önmagammá és ez adja meg az értékemet – pl. milyen családból jövök, milyen képességeim vannak, milyen sikereket értem el, milyen karriert futottam be, milyen véleménnyel vannak rólam a többiek stb. – mindez ebben a helyzetben súlytalanná vált. Hirtelen világossá lett számomra, hogy ezek a dolgok nem a középpontomhoz tartoznak, hanem a perifériához, ami leszakad… Én pedig jórészt eddig ezekbe fektettem be a legtöbb energiát… Tisztán és egyértelműen elém állt az a felismerés, hogy valódi identitásomat az Istennel való kapcsolatom adja meg. S csak ez. Az vagyok, akit szeret az Isten. Ez az én igazi önazonosságom és egyben a legdrágább kincsem. Addigi kisebb-nagyobb vágyaimat felülírta egyetlen egy új, mélységes vágyódás arra, amit Jézus János evangéliumában úgy mond: „Maradjatok bennem!” (14)
A Kármel szentjeinek írásaiban gyakran fölbukkannak a jegyesi misztika fogalmai, képei. Ezeken a metaforákon keresztül tulajdonképpen azt a tényt próbálják kifejezni, hogy legalapvetőbben – mi, mindannyian – Istenhez tartozunk. Teremtésünk pillanatától kezdve Isten belénk helyezett egy Felé irányuló vonzást. „Az ember Istenbe szerelmes lénynek lett teremtve. Ez a vele született szerelem többé-kevésbé feledésbe merült, de mivel az ember lényegéhez tartozik, nem tűnhet el teljes egészében. Az ember megpróbálhatja elfojtani, az Isten utáni vágy azonban tudatalattijának legmélyén mindig él. Ez az alapvető vágy teszi, hogy a kompenzáció minden próbálkozása nemcsak kudarcra van ítélve, hanem hasadást támaszt benne, mivel hiteles lényét tagadja és elfojtja… Az ember arra teremtetett, hogy befogadtassék a három Személy közösségébe. Van egy szabad hely az asztaluknál…” (15) Keresztes Szent János Az élő szeretetláng-ban így ír: „Ezeknek a barlangoknak (az emberi léleknek) mélységes a befogadóképességük, mert hiszen az, aki beléjük fér, tudniillik Isten, mélységes és végtelen. Eszerint bizonyos értelemben befogadóképességük is végtelen, s következőleg szomjuk is végtelen. Hasonlóképpen mélységes és végtelen az éhségük…” (16) „Istenen kívül – összegzi János – minden szűk.” (17)
A Kármel szentjeinek művei és áldott emlékű perjelnőm, Marie Elisabeth nővér tanításai nyomán lassan feltárult előttem az emberi lélek szerkezete. Megértettem, hogy van egy külső burka, s javarészt itt zajlik az életünk… Ezt a lelki irodalomban sokféleképpen nevezik: felszínes én, felületi személyiség, önző én, ego stb. Van azonban egy mélyebb szint is bennünk, ahol – Szent Terézia anyánk szavai szerint – a Király lakik. Ez lelkünk középpontja, a hetedik lakás, a lélek legmélye stb. Ebben a mélységben vagyok igazán az, akit Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett. Ebben a mélységben van az imádság helye is, a Krisztussal való bensőséges együttlét tere. A gyógyulás, az átalakulás is innen belülről indul el, „a Szentlélek melegétől.” (18) Ebbe a legbelső térbe sem a sértések, sem a sérülések nem képesek behatolni. Itt egész-séges vagyok és mentes attól a nyomástól, hogy igazoljam magam. Itt egyszerűen csak vagyok, mert Isten akarja, hogy legyek.
Nagyon szíven ütöttek és elgondolkodtattak Edith Stein meglátásai: „Aki csupán alkalmanként tér vissza lelke mélységeibe, hogy aztán ismét a felszínen tartózkodjék, annak számára kialakulatlan marad a mély, és átformáló erejét sem tudja kifejteni a távolabbi külső rétegekre. Az, aki nem jut el önmagához, nem találja meg Istent sem. Vagy még pontosabban: aki nem találja meg Istent, az nem jut el önmagához és az örök élet forrásához sem, mely az ő tulajdon lénye legmélyén vár rá.” (19)
A legbensőnkig eljutni azonban nem passzív sodródást jelent. Mintha Józsué könyvét élnénk újra: ott vagyunk ugyan az Ígéret Földjén, és mégis meg kell érte harcolni. A térnyerés, a „honfoglalás” küzdelmekbe kerül, hiszen különféle akadályok állnak utunkba. Keresztes Szent János „rendetlen vágyakról” beszél. Olyanokat ért ez alatt, melyeket „egy mérlegre teszünk Istennel.” (20) Ezek önmagukban nem feltétlenül rosszak, de ha a középpontba, Isten helyére kerülnek, beszűkítenek. 
Amikor úgy döntöttünk, hogy Krisztus kerül a középpontba, s próbálunk számára minél nagyobb teret adni magunkban, ez lemondásokkal, sőt krízisekkel is fog járni. Keresztes Szent János úgy írja le ezt a folyamatot, mint amikor egy fahasábot dobunk a tűzre, először pattog, füstöl, megfeketedik, serceg, mígnem végül maga is tűzzé válik. (21) „A szeretetnek ugyanaz a tüze, amely később egyesül a lélekkel és megdicsőíti azt, előzőleg perzseli és tisztogatja.” (22) Isten szeretetében és a saját emberségemben való növekedési folyamatot időnként fájdalomként élem meg. Szent Terézia anyánk meglátása szerint a szív kitágítása megy bennünk végbe. (23) Megkérgesedett szívünk néha szenvedésként éli meg ezt az isteni beavatkozást, és recseg-ropog minden eresztékében. Ebben a nagyobb szeretetért folytatott küzdelemben a bizalom és a ráhagyatkozás lendít tovább. „Jézus nem kér nagy tetteket, csak ráhagyatkozást és hálát” (24) – bátorít Lisieux-i Szent Teréz.
Szent Terézia anyánk a hetedik, a legbelső lakásba eljutott lélek állapotát így írja le: „A lélek, mint mondtam, nem mozdul onnan a központból, és békéjét sem veszíti el, mert Az, Aki megadta a békét az apostoloknak, amikor együtt voltak, neki is meg tudja azt adni…” (25)  A béke ajándéka pedig maga Krisztus.
A harmadik fontos meglátást az utamon Keresztes Szent János egyik rajza hozta, a Kármelhegy rajza. János ezt szerette volna könyve, A Kármelhegy útja elejére tenni, mint megértési kulcsot. Sajnos, mégsem ezzel a rajzzal jelent meg, hanem egy El Greco tanítvány, Diego de Astor rézkarcával, ami egy szokványos, hagyományos hegy-ábrázolás volt, kissé meghamisítva ezzel János mondanivalóját.
Keresztes Szent János rajza nem más, mint egy szélesen kiterjedt fennsík. Nincs alja, nincs lejjebb-följebb, nincs meredeken fölfelé kaptató ösvény, sem csúcs. Furcsa egy hegy ez! Mintha semmi sem lenne a helyén… Hogyan, honnan kell hát nézni, hogy értelmet nyerjen? Felülről. Ez egy hegy felülnézetből. És ez a kulcs a jánosi tanítás megértéséhez.
Perspektívaváltás történt. Felülnézetből ábrázolja a hegyet, mintegy Isten szemszögéből. Amit mi lentről úgy látunk, hogy valaki nehézkesen kapaszkodik fölfelé, bukdácsol vagy visszacsúszik, az Isten felől nézve talán másként mutat… Abból a látószögből talán az rajzolódik ki a legerőteljesebben, hogy az Ő terében mozgunk. Ki itt, ki ott, de Őbenne, és ez a lényeg! Az Ő tekintete előtt élünk, s „Isten számára nézni, annyi, mint szeretni”– mondja Keresztes Szent János. (26) A kérdés, ami valóban számít: Hogyan lát engem az Atya. Őfelőle nézve ki vagyok, merre tartok? Önmagamat csak Isten felől tudom helyesen megérteni és értelmezni, más látószögből téves ítéleteket fogok alkotni.
Néhány évvel korábban készítette Keresztes Szent János azt a kis tollrajzot, amely Krisztust ábrázolja a kereszten, szintén felülnézetből. Mintha azt akarná mondani: ami ott történt, azt csak akkor fogod megérteni, ha Isten szemével nézed. Amit mi látunk, az a szög, a lándzsa, a kereszt. Abból a másik látószögből pedig az emelkedik ki, hogy Jézus megy az Atya felé. Én az Atyához megyek – ismétli Jézus szinte refrénszerűen a János evangéliumban. Ő így látta az útját. Milyen jó lenne nekünk is megtanulnunk önmagunkat, a világot, az embereket, az eseményeket Isten felől nézni, Isten perspektívájából, az örökkévalóság felől értelmezni!
Isten tekintetével szemlélni az életet, tulajdonképpen ez a kontemplatív létmód. Nem problémákat lát, hanem misztériumokban gondolkodik. Ez egy olyan látásmód, ami áttör a dolgok és az emberek külső burkán. Nem a haszonszerzés és nem is a birtoklási vágy vezeti, hanem – Szíriai Szent Izsák (VI. sz.) gyönyörű szavaival – „a dolgok lángját szemléli.”
Edith Stein is hasonlóképpen vélekedett: „Az emberi lélek, amelyet az Isteni Lélek átjár és vezet, az isteni fényben felismeri az elcsúfító burkok alatt a teremtett világ eredeti alakját, és képes együttműködni annak visszaállításában.” (27)
Az eddig elmondottakból talán kitűnt, hogy az imaélet lényegesen több, mint az imaaktusok összessége. Ez sokkal inkább egy létmód: a szőlővessző élete a szőlőtőn. Ugyanakkor mégis szükségünk van arra, hogy – Szent Terézia Anyánk szavaival – időről időre „rőzsét dobjunk a tűzre.” Ha nincs meghatározott, rendszeres, kizárólag az imának szentelt időnk, akkor Isten emléke egyre jobban elhomályosodik bennünk. Ha úgy érezzük, már gyökeret vertünk Istenben, és ez felment minket a külön imaidő gyakorlata alól, félő, hogy előbb-utóbb zavarok állnak be „spirituális érzékünk” működésében. Az ima nem fog vonzani, és sem kedvünk, sem bátorságunk, sem erőnk nem lesz a kapcsolat ápolásához, fenntartásához. Krisztus már nem társ a sátrunkban. Kihűl a vágyunk, és csak mélységes közönyt és unalmat fogunk érezni, ami Isten távollétének igazi megtapasztalása. A nagy imádkozók egyöntetűen vallják, hogy az imádság lelkét az kapja meg, aki imádkozik.
„A lelki életben a legszentebb, legáltalánosabb és legszükségesebb gyakorlat Isten jelenléte –  tanítja Lőrinc testvér –, jól érezni magunkat vele, és hozzászokni isteni társaságához, alázattal megszólítani és szeretettel beszélgetni vele mindenkor, minden pillanatban, szabály és mérték nélkül, de főként kísértések, fájdalmak, szárazság, kedvetlenség, sőt hűtlenségek és bűnök idején.” (28)
Három kis eszközt szeretnék feleleveníteni, ami segítséget nyújthat az imánkban.
Eltökélt elszántsággal – ez Szent Terézia anyánk egyik legkedveltebb kifejezése –, határozzam el, hogy mindennap legalább negyed órát olvasom a Szentírást, úgy, mint Isten nekem szóló szavát. Fontos vigyázni, hogy ne essünk bele az „ó, ezt már ismerem” csapdájába. Egy képpel szeretném szemléltetni, hogy milyen az a lelki hozzáállás, amely lehetővé teszi, hogy az Ige megérintsen és átformáljon. Képzeljük el, hogy az állatkertben ott állunk az oroszlán ketrece előtt, és gyönyörködünk harmonikus mozgásában, izmai erejében. Ám egyszer csak észrevesszük, hogy a ketrec ajtaja nincs bezárva… Az oroszlán bármelyik pillanatban kitörhet és nekem ronthat. Egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik iránta a viszonyulásom! Isten Igéje sincs bezárva, nincs megbilincselve. (29) Védtelenül kell hagynom, hadd történjék egy felforgató találkozás. Hadd elevenedjenek meg, hadd váljanak tűzzé a szavak! „Isten szava ugyanis eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb – olvassuk a Zsidó levélben –, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig.” (30)
A másik kis eszköz az ún. röpima gyakorlata. „Elég egy kicsit fölemelni a szívet. Egy pillanatig Istenre gondolni, bensőleg imádni őt – akár futtunkban és karddal a kézben.” (31) Akár a napi Evangéliumból, akár valamelyik zsoltárból kiválasztok egy rövid mondatot, amelyik az olvasás során megérintett. Ezt megjegyzem, megtanulom, tudatosan megőrzöm az emlékezetemben, és a nap folyamán minél többször felidézem. A szívemben forgatom a szavakat, mint Mária.(32) A gyakori ismételgetés segíthet abban, hogy a szavak – a Szentlélek kegyelméből – az értelmemből leszálljanak a szívembe. Ez a rumináció fölszántja, megdolgozza a szívem földjét, hogy a belé hullott mag ki tudjon kelni és bő termést hozzon.
A harmadik az un. „ajtónálló” gyakorlat. Evagriosz Pontikosz ajánlotta egy levelében, arra a példabeszédbeli emberre hivatkozva, aki hosszú útra indult, házát szolgáira bízta, s „az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy legyen éber.” (33) Ez az, amit a szerzetesi irodalomban a szív őrzésének hívnak. Nem engedek be szűrés nélkül minden ajtómon kopogtató gondolatot. A következő módon tesztelem őket: rájuk tudom-e mondani Jézus nevét? „Egy kereskedő sokáig győzködte Áthoszi Szent Sziluánt, hogy a dohányzás nem bűn. Sziluán sztarec minden alkalommal azt a tanácsot adta neki, hogy mielőtt rágyújtana, imádkozzon. A kereskedő ezt vetette ellen: ’Imádkozzak, mielőtt rágyújtok? Ez a kettő valahogy nem fér meg egymással.’ Szent Sziluán erre így válaszolt: Jobb bele sem kezdeni azokba a dolgokba, melyeket megelőzően az ember nem képes tiszta szívből imát mondani.” (34)
A Kármel szentjei nem akarják „versenyeztetni” egymással a különféle imamódokat, módszereket. Ha „itt a Mester és hív” (35) a legtöbb különbség viszonylagossá válik. A tapasztalat azt mutatja, az imádság az évek során egyre inkább leegyszerűsödik, a mélyülő béke és a csend felé tart. Keresztes Szent János ezt az új formát „a szerető figyelem imájának” nevezte. „Ilyenkor a lélek elégedjék meg azzal, hogy állandóan szeretettel figyel Istenre, és ne törekedjék külön buzdulatokra. Maradjon, mint mondottuk, passzív állapotban, a maga részéről minden erőlködés nélkül, a szerető Istenre figyelésben, egyszerűen, gyermekdeden, mint akinek szeme szeretettel csüng valakin.” (36)
A „szerető figyelem” azt sugallja, hogy jelen vagyunk Isten számára, szeretettel, gondolkodás és beszéd nélkül. Ilyen fajta szerető figyelem – állapítja meg Stinissen atya – a hétköznapi életben is előállhat. „A beteg gyermeke felett virrasztó anya sem mindig beszél gyermekéhez, nem ’gondol’ rá folyton, sőt, gyakran nem is tesz mást, mint nézi és szereti.” (37) Szent Terézia anyánk is hasonlóan fogalmaz: „Nem azt kívánom tőletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Ővele; vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésbe merüljön. Csak arra kérlek, hogy nézzetek Rá.” (38) Ha ez önmagában könnyűnek is tűnik, attól még nehéz marad. Tudniillik annyira hozzá vagyunk szokva, hogy aktívak legyünk, tervezzünk és terveket szőjünk, dolgozzunk, gondolkozzunk és gondok foglalkoztassanak, hogy nehéz lecsendesednünk, elengednünk a tevékenységet.
Úgy mondják, a gyöngyhalászok lemerüléskor egy nehéz követ visznek magukkal, hogy az minél mélyebbre húzza le őket. Minket Jézus áldott neve visz be Isten csendjébe, mert „nem adatott más név az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülhetünk.” (39) Ez a Név imája. Ennek részletes kifejtése azonban szétfeszítené e referátum kereteit.
Az elhangzottak összegzéséül szeretném felolvasni Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet imáját.
„Én Istenem, Szentháromság, imádlak! Segíts, hogy egészen elfelejtkezzek magamról, s így Beléd költözhessek, mozdulatlan békédbe, mintha lelkem máris az örökkévalóságban időzne…
Ó, drága Krisztusom, aki szeretetből függsz a keresztfán! Öltöztess engem Tenmagadba, tedd, hogy lelkem azonosuljon lelked minden mozdulásával… Mindig csak Téged akarlak nézni, benne maradni a Te nagy világosságodban…
Ó, emésztő tűz, szeretet Lelke, szállj reám, hogy az Ige mintegy megtestesüljön lelkemben: hadd legyek Számára egy újabb emberiség, amelyben megújítja teljes Misztériumát…” (40)

Mirjam nővér OCD perjelnő

1 Zsid 7,25
2 Lk 22,32
3 Edith Stein, A végestől az örökkévalóig, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2013, p. 73.
4 Rom 8,26-27 ; Gal 4,6
5 Ter 5,24
6 Gal 2,20
7 A végestől az örökkévalóig, p. 64.
8 Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet, idézi Wilfrid Stinissen OCD, Istenbe rejtve. A kármelita élet kézikönyve, Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest, 2012. p. 116.
9 Conrad De Meester, Isten jelenlétében, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2005. p.66.
10 Keresztes Szent János művei, II. kötet, Budapest, 1926, Az élő szeretetláng, 3,27–28
11 vö. Keresztes Szent János művei, II. kötet, Budapest, 1926, Szellemi páros ének, 5,4
12 Az élő szeretetláng, 3,1
13 A végestől az örökkévalóig, p. 75.
14 Jn 15,4
15 Wilfrid Stinissen OCD, A keresztény meditáció mélységei, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2005. p. 55.
16 Az élő szeretetláng, 3,22
17 Keresztes Szent János, Lobogó istenszeretet, 12. levél, Kármelita Rend, Budapest, 1991. p. 157.
18 vö. Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest, 2011. 5. lakás, 2.3, p. 165.
19 A végestől az örökkévalóig, p. 15.
20 Keresztes Szent János művei, I. kötet, Budapest, 1926. A Kármelhegy útja,1. 5,4
21 Vö. Az élő szeretetláng Előszó 3; 1,3-4.23.33
22 Az élő szeretetláng 1,19
23 Vö. A belső várkastély 4. lakás
24 Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, C kézirat, Ecclesia Könyvkiadó, Budapest, 1974. p. 219.
25 Avilai Szent Teréz, A belső várkastély, Sarutlan Kármelita Nővérek – Jel Kiadó, Budapest, 2011. 7. lakás, 2.8, p. 317.
26  Keresztes Szent János művei, A szellemi páros ének, XIX,6., Győri Kármelita Rendház, 1995. p. 299.
27 A végestől az örökkévalóig, p. 58.
28 Conrad De Meester, Isten jelenlétében, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2005. p. 55.
29 2Tim 2,9
30 Zsid 4,12
31 Conrad De Meester, Isten jelenlétében, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2005. p. 90.
32 Lk 2,19
33 Mk 13,34
34 in: Hilarion Alfejev, A hit titka, Magyar Ortodox Egyházmegye, Budapest, 2005. p.193.
35 Jn 11,28
36 Az élő szeretetláng, p. 508.
37 Wilfrid Stinissen OCD, Kontemplatív ima a Kármelben, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2007. p. 61.
38 Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó R.T., 1923. p. 144.
39 ApCsel 4,12
40 Conrad De Meester, Lelkünk mennyországában, Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs, 2000. pp. 172-173.